A MAGYAR TELEVÍZIÓZÁS REJTELMEI

Show-dömpig uralja a televíziót. Az ok kézenfekvő. A show olcsó és színvolantalan. Talmi csillogás. Az október 11-e és 17-e közötti héten pont 20 teljes óra magyar gyártású show és kvíz müsort bírt sugározni a két magyar királyi és a négy kereskedelmi (állítólag szabad) hazai televízió.
Gálvölgyi még tartja magát, de már Fábry színvonala showról-showra esik, Friderikusz ma már nézhetetlen, de a “szbjektív” műsorában is alatta marad egy átlagos tévériporter színvonalának, mondjuk, a Napkeltében. Koós János akkor volt a csúcson amikor Hofival dolgozott, fájdalmas most láni a Koóstolóban,. Jobb sorsra érdemes színészek csaptak föl show-bohócoknak (mert ez nem komédia, nem is börleszk), megannyi magyar Mr Bean epigon, de őt legalább nem értem.
Csak a példa kedvéért: Balázs Péter is, Tahi-Tóth László is jó színészek voltak, talán még ma is azok, ezért szégyenkezem – helyettük is – attól, amit show-bohócként produkálnak. Koltai is… Tudom, a megélhetés nagy úr. De kérdem a színművész uraktól, erre az ízlésre akarják nevelni saját gyermekeiket és unokáikat is? Mert ivadékaink figyelnek minket. A cirkuszi bohóc mély és filozófikus (ráadásul profi akrobata is). A show-bohóc idióta: gyengeelméjűt alakít, amikor nevettetni akar. Én nem tudok nevetni egy debilen. Csak szánalmat érzek.
Nézhető még a Heti Hetes, de az rétegműsor, azt még Aczél elvtárs is eltűrné, az a pár értelmiségi agyberendezésű Miki egér, aki röhög rajta, nem oszt, nem szoroz (mai szóhasználattal: szavazóbázisnak jelentéktelen).
Ha valaki azt hiszi, finnyás vagyok vagy vájtfülű, alaposan téved. Sosem voltam vele másképp, mint Karinthy; “… ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra - ütemre és rímre -, hogy érthető és világos legyen mindaz, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja föl, és el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele.”.
Én is mindent megteszek, hogy célba érjen az üzenetem; hogy eljussak a közönséghez –, nem mondhatja senki, hogy a szakmának dolgozom, de direkt ízlésrombolásra azon a címen, hogy a legalacsonyabb színvonal a legnézettebb, nem vállalkoztam még, és nem is fogok, mert a mondandóim között nem szerepel az, hogy “légy alpári és igénytelen - önmagaddal szemben is!”.
Inkább Izadóra, Paula és Paulina, Marimar és Rosalinda, Egy rendes rémcsalád (ha már kell a totális ízléstelenség és kultúrmocsok reklámhordozónak); az legalább nem a mi szégyenünk. A Kisvároson és a Szomszédokon kívül egy folytatásos heti sorozatra sem futja, pedig ebben a műfajban lehet jót is csinálni, példa rá a Vészhelyzet; és meg lehet csinálni nézhetően (nem fájóan izlésromboló módon), mint a Rex felügyelő, a vagy Kobra 11. Egyetlen szappanoperánk, a Barátok között nézhetetlen, technikai és színészmesterségbeli, írói, rendezői, operatőri mélyrepülésben a latin-amerikai szappanoperákkal vetekedik. E lap hasábjain nyugodtan megírhatom; az érintettek: nézők és alkotók, föltehetően nem is ismerik ezt a sajtóorgánumot.
A Sose halunk meg-en, a Roncsfilmen és a Pisztácián kívül egyetlen nézhető, úgy értem közönség sikerre is igényt tartó, mégis színvonalas (profi) mozi nem született a rendszerváltás óta, mert azt a minimális pénzt, amit ez az állam mozira szán, azt is két szempont szerint osztják el: az egyik az a téveszme, hogy “a művészfilmeket kell támogatni, ugyanis azok biztosan veszteségesek, mert a kutya nem kíváncsi rájuk”, ami éppolyan baromság, mint az, hogy a veszteséges vállalatokba kell ölni a milliárdokat, hogy további veszteséget termelhessenek; a másik téveszméről nem beszélek, mert nem akarok ezeken a hasábokon nyíltan politizálni.
Pedig a kor domináns műveszete nem az irodalom, hanem a film. A mozi. A televíziózásnak köszönhetően az dől a csapból is. Mi államilag, hivatalosan, és a privát szférában is mindent elkövetünk, hogy a magyar filmet, élő kultúránk legjelentősebb és legnagyobb hatékonyságú szegmensét tudatosan elsorvasszuk. Csak gratulálhatok magunknak. Majdnem célba értünk, és már nem sok kell hozzá, hogy az agonizáló magyar filmművészet végleg fölfoduljon.
Hurrá! Egy gonddal megint kevesebb!