A párizsiság ragadós

Be szoktam számolni: most jöttünk Párizsból. Ezúttal megfordítom a trendet: most megyünk Párizsba.
Ágika a feleségem legközelebbi élő rokona, a nagynénje, és az idők során már én is nagynénémnek tekintem – holott csak három évvel idősebb nálam. Mindegy, ő a mi „macskás tantink” (ugyanis két macskája van). Legalább negyedévenként meg kell látogatni, hacsak egy pár napra is: közeledik a nyolcvanhoz. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy Párizst nem kell látni negyedévenként. Pedig a nyelvet sem tudom, és Párizsban angolul sem beszél senki. Viszont már majdnem úgy ismerem a várost, mint Budapestet; akár taxizhatnék is, ha megérteném, hová akar menni a kedves utas.
Mi a varázsa a városnak, nem tudom. Talán, hogy az eső is másképp kopog az aszalton, és amikor fölszárad, más a pára illata… Persze az érződik rajta, hogy legalább háromszáz éve egységes városrendezési tervek alapján épül. Folyamatosan és nem választási ciklusok szerint. Az elképzelhetetlen volna, hogy egy főpolgármester (kitolásból) megváltoztassa elődje terveit, és máshová építsen, mondjuk, egy múzeeumot, az addigi építkezés helyén egy nemzeti gödröt hagyva. Előd és utód és annak az utódja mind abszolút felelősséggel és a legtisztább szakmai szempontok alapján dönt.
Ha a Metrón rálépek utastársam lábára, az nem arra szolgál ürügyül, hogy kölcsönösen elküldjük egymást az anyánkba, hanem arra, hogy egy egy-egy excusez-moi után egymásra mosolyogva, metakommunikációval hozzuk egymás tudomására, hogy örvendtünk a szerencsének, és biztosíthatjuk egymást, hogy a legnagyobb jóindulattal viseltetünk egymás iránt, és még véletlenül sincs harag. Mindegy, hogy a partner férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, fekete vagy fehér.
Ha sávot váltok – már ott, ahol van sáv –, aki elé bevágtam, nem arra gondol, hogy ki akarok cseszni vele, hanem hogy föltételezhetően arra van dolgom.
Egyébként itt van fél Afrika. Gyönyörűek a fekete lányok, de a fekete férfiak is (ezt úgy mondom, mint abszolút „hetero”). Van, akin látszik hogy most érkezett, de a legtöbb már igazi párizsi (és perfekt francia).
Ágika főnővér volt, és egyszer nála feküdt Madame Lefkowicz aki azt kérdezte, magát meg honnan szalajtották?! Magyarországról, mondta szelíden Ágika. És mi a fenének jött ide? Tudja, mosolygott Ágika, égi hangot hallottam: Agnès menj Párizsba, hogy ápolhasd Madame Lefkowiczot. A banya horkantott egyet, de nem bírt visszavágni, lefegyverezte Ágika kedvessége és humora.
A vénasszonyt minden ápolónő utálta. Mondták róla, hogy boszorkány, gonosz dög, a Sátán anyja, kiállhatatlan undok vipera, csak egyet nem mondtak: vén, büdös, lengyel zsidó. Pedig az volt. De ez valahogy senkinek sem jutott eszébe.
Ágika unokája, Charlotte, állandóan az osztálytársával, Ornellával lóg, és rendszerint Ornelláéknál. Szereti ott a rumlis családi légkört, mert Ornellának sok testvére van. Egyszer fölhozta bemutatni: dundi, suvikszfekete lány, csak a szeme fehérje és a ragyogó fogsora világít ki az arcából, ahogy nevet. Honnan jött Ornella? – kérdezetem. Innen a rue Anatol-ból, mondta Charlotte. Jó, de úgy értem, a család… honnan jöttek ide, Franciaországba?
Charlotte a vállát vonogatta. Mit tudja ő, sose kérdezte.
Ez Párizs. Lazaság, könnyedség, világos latin szellem és tolerancia. Persze, gondok vannak. Ott is újra kell gondolni a nagy ellátó rendszereket: a nyugdíjrendszert, az egészségügyet és az adózást. Sok a munkanélküli. Sok a színesbőrű, a muzulmán. De a párizsiak nem félnek, nem is szoronganak, ők tudják, miért. Közöt-tük mi sem félünk.
A párizsiság ragadós.