A parlagfű gyökerei

1972-74 körül, a pontos dátumra sosem emlékszem, biztos ezért nem lettem tudós, ezért maradtam egyszerű mezei író, akinek az emlékek, a képzetek és a képzelet, az igaz mindig fontosabb, mint a valódi; aki sosem egzakt adatokat, csak szerkezeteket; a poétika nyelvén: szituációkat, konkrét és partikuláris élethelyzeteket raktároz el a tudatában –, szóval akkortájt mindenem megvolt, hogy boldog legyek. Megjelent a Makra, sikeres voltam; újabb kiadások, fordítások, színpadi bemutató, forgatókönyv megrendelés; 74-ben (erre pontosan emlékszem) megvettem életem első Zsiguliját, ronda, bilikék színűt, de nem érdekelt: autó volt! – és megszereztem a jogosítványt is; negy-venkét éves voltam, a feleségem huszonegy; szép volt, tehetséges és szeretett (én legalábbis úgy hittem…), főiskolára járt, én együtt lóg-tam éjjel nappal a színinövendékekkel; szerettem őket, ők is szerettek engem, befogadtak, nem éreztem, hogy sokkal öregebb vagyok, haverom volt az akkor még elbűvölően szép Soproni Ági is – és boldogtalan voltam.
Tudtam, hogy valami véget ért; nem most, már hatvannyolcban, csak most jelentkezik; valami, ami ha nem is volt jó, de reményekkel volt teli, és ami most jön, az reménytelen. Ráléptem egy útra, ami már csak lefelé vezet. Nem azért, mert öregedni kezdtem. Azért is… de nem csak én – a világ is akkor indult el az összeomlás felé.
Begyűrűzött az olajválság, leállították az Új Gazdasági Mechanizmust, Kádár azt mondta: nem oszthatunk el többet, elvtársak, mint amennyit megtermelünk, a “Nehéz a boldogságtól búcsút venni…” kezdetű slágert a szilveszteri műsorban úgy énekelték, (lehet, hogy maga Hofi), hogy nehéz a jóléttől, az ígéretes gazdasági fejlődéstől, a fridzsider-szocializmustól búcsút venni; most a nadrágszíj meghúzása következik, hét sovány esztendő, és az ismert magyar elmebeteg takarékosság: itt két fillért spórolok, ott száz forintot kidobok az ablakon. Leállt a szolíd, tisztességes gyarapodás.
Itt kezdődött igazán a prekapitalizmus, mert akinél egyszer berobbant a motor, az már nem kapcsolta ki. Ha törvényesen nem ment, megkereste a kiskaput. A magamfajta balfácánok itt maradtak le. Ekkor kezdett kinyílni a jövedelem olló: növekedni a különbség a gazdagodók, a nyertesek és a lemaradók, a vesztesek között. Ősszel Leányfalun sétáltam: ott dolgoztam a Mafilm alkotóházában, és nézegettem a rengeteg nyaralót, melyek az utóbbi pár évben úgy nőttek ki a földből, mint eső után a gomba. Kedves faházacskák, hétvégi vityillók és az újgazdagok hivalkodó palotái. Én ebből már végleg kimaradtam.
Uram, betelt. Hatalmas volt a nyár.
Nem épít házat már, kinek ma nincs.
Ki most magányos, az marad sokáig.
Akkor gondoltam először Hölderlin versére, amit aztán mottóul a kilencvenben megjelent regényem, a Zakariás elé tettem Timár György fordításában.
Akkor éreztem először, hogy betelt. Az én sorsom is. Mostantól nem lehet életstratégiám a túlélés. Mostantól nincs miben reménykednem. Már nem jöhet jobb, csak rosszabb, egyre rosszabb. A jövő nem az emberarcú szocializmusé, nem a demokratikus kapitalizmusé: a jövő az ügyeskedőké.
Rohanunk a kriminokrácia felé. Gengszterek váltják föl a bolsevik diktátorokat. Jön a valóságban az amerikai akciófilmek világa, csakhogy én nem vagyok se karate, se kick-box bajnok, reménytelenül nem én vagyok Sylvester Stallone, se Schwartzenegger, se Steven Seagal, se Chuck Norris.
És már nem is leszek. Kiöregedtem… És akkor éreztem, mennyire a szívemből írta Szécsi Margit az Imádság című versét:
Ami van: el kell rabolni,
ami van: ezé s ezé –
világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
De a világ ura nem vett be…