A Tragédia további titkai

Két hete írtam két oldalt a Tragédiáról. Még egyszer visszatérnék rá, ha szabad. Négy oldalt talán érdemel Madách, még a közismerten mostoha körülmények között is.
Céloztam rá a múltkor, hogy Madáchnál nincs “örök asszonyi” Az Jungnál van: az arche-típusok, az öröklött anya imágó, mely olykor végzetes ellentétben áll a valóságban élő női- illetve férfi ideállal. Mert az “örök asszonyi” és örök “hím” koronként és társadalmanként változik, és jelenünk épp ezért a nemi szereptévesztések és ebből eredő neurózisok gigantikus tárházát vonultatja föl döbbent tekintetünk előtt, nem beszélve a kriminológiai eltévelyedésekről. (Nemi erőszak, kéjgyilkosság, pedofília stb.)
Éva minimum négy valós alakban jelenik meg Madáchnál. Először is valóban valami “örök Éva”: az ideákért lobogó (buta) férfi bölcs, természet közeli, mai fogalommal: ökológiailag eszményi, a természettel harmóniában élő kiegészítője. Másodszor élő hús-vér nő akit Ádám próbál mentegetni (titkon az író nevében):
Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.
Éppoly sovány vigasz, mint a “Mondottam ember…”. Sőt, marhaság! Nem igaz! Azután Éva dramaturgiailag, logikailag egyként tökéletesen indokolatlanul megdicsőül:
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
De két ponton Éva nagyon is valóságos nő. Az egyik az, amikor Ádám egyetlen okos döntését mellyel az “íly aggastyánhoz” méltatlan játékból a maga (és fajtája) részéről ki akar szállni, keresztülhúzza az Úr szövetségeseként: “Anyának érzem, óh, Ádám, magam!” Nohát, ez tipikus, ezt ismerjük: ez az állandó csőre töltött revolver a nő kezében a nemek közötti harcban; mindig ezzel kényszeríti térdre a machót (ha van benne a lovagból is valami…). Csakhogy Paradicsomban éppen Lucifer szövetségese – ő veszi rá a bűnre Ádámot, nem? Vagyis okoz néhány meglepetést, elég sok arcú ahhoz, hogy valóságos legyen. Élő asszony. Hóna alján fanszőrzet és még izzadtságszaga is van. (Néha…) Ettől rémlett nekem, hogy valaki (talán Karinthy) szerint a Tragédia a Férfi Tragédiája, de hát Karinthy ilyet nem írt, ezért lehet, hogy ez a valaki is én voltam egykor.
A másik pont az, ahol Madách szinte direktben fogalmazza meg a maga Fráter Erzsikéjét, akinek gőze sincs róla, kivel él. “Óh, nő, ha te meg bírnál érteni”. De nem bírja. Szelleme addig terjed, hogy: “János, nekem szükségem volna pénzre.” S itt még a fennebb stílt is elfelejti a szerző; kora ízes köznyelvén szólaltatja meg az asszonykát: ezt nem lelkem színpadán látom, hanem a sztregovai valóságban. Mint amikor Hamlet dán királyfi a pörhalasztást s a hivatalnak packázásait panaszolja. A dán királyfival packázó hivatal?! Persze hogy szegény Bill Shakespeare-ről van itt szó, de ha ezen a ponton az író (lólába) nem bújik elő véletlenül Hamlet királyfi köpenye alól, ma nem Hamlet volna a modern értelmiség prototípusa.
Ádám is az ilyen pillanatoktól valóságos ember (Éva visszfényében), ezekben a pillanatokban veti le “idea” álarcát. Amikor Keplerként mentegeti nejét, azt a (hogy finom legyek) szépelgő libát. Van ilyen? Hogyne! Tessék csak Sánta Ötödik pecsétjének bármelyik figurájára gondolni (a kocsmabeliek közül). Vagy Götzre, Sartre-nál. Igenis lehet a filozófiai tétel is hús-vér ember – csak író kelletik hozzá!
Visszatérve a Tragédia Évájához: benne nem találok örök asszonyit. Ám legyen idea-mivoltában örök! Rendben. Csak amikor Madách a hús-vér Éváról: saját nő-élményéről beszél – a londoni-színből vett idézet éppúgy a maga mentsége a nőért bolonduló botor (és átvert) férfinak, mint a Kepler-színből való – rajta kapom, hogy itt a bölcselő talárjában mégis csak egy szépíró van jelen. Vagy fordítva. Hisz az én kiindulópontom az volt, hogy Madách filozófus, de magyar filozófus. A mi filozófusaink terminológiája pedig irodalmi. Vagy, ha tetszik, maga az irodalom.