A vásár napja

Gálás vasárnapi nép,
Én ott vagyok, és látom
Néha-néha.
E kerek dús világon
Nem láttam soha mását,
Az életnek ilyen magyaros,
Zsidós, svábos és tótos
Kigúnyolását.
*
És most jön a java:
Ezekért élünk.
Ezekért a boldog cudarokért
Szakad a vérünk.

Hát persze… ki másért? Így beszél róluk, aki nem isteníti, csak szereti őket. Ady Endre, a költő.
Hé, nagyurak! Fundamentalisták! Nem akarnák vasárnapra bezáratni a városligetet is?!
A vasárnap szavunk onnan ered, hogy azon a napon tartották fölmenőink a heti vásárt. A népek a templom után kimentek a vásárba. S a „vásár” nem szentségtelen nyerészkedést jelentett, nem árucserét, hanem a termékek cseréjét. A népek, lakosok közötti kapcsolatot, a kultusztárgyak cseréjét, a kultúrák találkozását és érintkezését. Nemcsak bárányt cseréltek sóra, zöldséget kapára, farönköt szőrmére, de kösöntyűt is agyagedényre, ötvösmunkát textiliára, s ha találkoztak a vásárokon az oláhok a rácokkal, a besenyők a szászokkal, mindezek a magyarokkal, akkor nyelvet, kultusz-szavakat, szoká-sokat, meséket, legendákat is cseréltek.
A vásár a régiségben, nem hogy beszennyezte volna, de éppenséggel megszentelte az istennek szánt hetedik napot.
„Én ott vagyok, és látom”, hogyan szórakozik a gálás budapesti nép vasárnap a Westendben, a plázákban, a Cora, az Auchon hipermarketben, az Ikeában és a Metróban… Aki egész héten gürizik, hogy válogat a jobbnál jobb sajtok, gyümölcsök, halak, rákok, fagyasztott áruk és konzervek között. Itt van minden iparcikk, a digitális ketyerétől a fakerekű tábori papináig, a dísztárcsától a csillárig, a melltartótól a prémkucsmáig, a körömcipőtől a síbakancsig.
És itt vannak a gyorséttermek, pizzériák, cukrászdák, fagylaltozók, itt kapható a vasárnapi ebéd önkiszolgáló áron, de luxuséttermi minőségben. A séta, bámészkodás, válogatás, tervezgetés, mire gyűjtsünk, mi kell még a lakásba, ünnepi, családi program; kéz a kézben, kart karba öltve a szülők, mellettük ricsajoznak a csillagszemű gyerekek, itt korzóznak a vasárnap szépei, a miniszoknyás, feszes blúzos lányok, a mutáló hangú kamaszsrácok, a nagypapák, nagymamák, fehérhajú Philemonok és Baucisok.
És két napra munkát kapnak a munkanélküliek, és egy kis plusz pénzt, akik ötről a hatra próbálnak vergődni. Ettől akarnak megfosztani bennünket, akik alig várjuk a vasárnapot, a szeretet vallása nevében?
A szakszervezet sem arról beszél, hogy aki a szolgáltatóiparban kiszolgálja a pihenőjét töltő társait, azt tisztességesen meg kell fizetni, hanem azt mondja, álszent módon, hogy a kereskedelmi dolgozó is ember.
Ki hitte volna? Az orvos, az ápolónő nem ember? Az elektromos művek, a gázművek, a távfűtőművek, a közlekedés, a színházak, a tévé- és rádióadók dolgozói nem emberek?
Nem elég, hogy a hivatal csak munkaidőben fogad (hétfő – péntek; 9 és 12 óra között; szerdán kivételesen 14-20-ig), nem elég, hogy péntek déltől hétfő reggelig betegségbe esni Magyarországon kész életveszély, ugyanezen idő alatt levél, csomag az országban egy centimétert sem tesz meg a feladótól a címzettig; lehetőleg kenyeret se vásárolhasson vasárnap a dolgozó, frisset pláne ne, ruháról, egyebekről nem is beszélve!
Nem kellene törvénybe iktatni, hogy vasárnap ne legyen áram, gáz, fűtés, tévé, rádió, mozi, színház, vendéglő, fürdő, uszoda, közlekedés de még benzinkút se?! Üljünk reggeltől estig mind a történelmi egyházak templomaiban, és dicsérjük együtt – a kormányt.