Ajándék ősz

Egyszer egy kisded társaságban elkeseredetten, pesszimistán, reménytelenül vitattuk a helyzetet az utcán egy kapu előtt – éppen távoztunk valahonnan. Fölnéztem az égre: szép tiszta, holdvilágos éjszaka volt. – Végeredményben eshetne az eső is… – mondtam.
– Zsidó örömök… – jegyezte meg erre a társaság egyik hölgytagja, és mindannyiunkból kitört a röhögés.
Ez jutott eszembe, amikor most, egy másik társaságban arról beszéltünk, hogy ajándék volt ez az idei ősz, a természet ajándéka. Ahogy a halálos beteg ember azt mondja: „minden nap ajándék”. Mielőtt elborít a hó, a jeges szél, a sarkvidéki fagy, de lehet, hogy a szaharai aszály és forró homokvihar; nem tudni, mit tartogat a jövő, csak azt, hogy az időjárási katasztrófa (amúgy a Világvége előjátéka) elkerülhetetlen. Úgy kell nekünk (emberiségnek), mi idéztük elő.
A természet vigasztalni látszott, mintha kárpótlásul kaptuk volna ezt a ragyogó, verőfényes és langyos vénasszonyok nyarát, miközben a közéletben, az utcán és a médiában tombolt a téboly. Hörögtek a gyilkos indulatok. Igaz, senkit se lőttek le, ne szóljunk semmit, ezt egyelőre megúsztuk. Meddig? Nem tudni: minden nap ajándék. És ha sikerül megúszni minden változtatást, minden marad a régiben, akkor a jeges (vagy pokol-forró) gazdasági katasztrófa is elkerülhetetlen lesz, s elmondhatjuk, úgy kell nekünk (magyaroknak), mi idéztük elő.
Senki nem fog bennünket sajnálni.
Az nem megszorítás lesz, nem lesz aki megszorítsa, akkor majd magától megszorul.
Ó. mily szép lesz, ó, mily jó lesz, Ozmin égi üdvöt érez,
ha a gége megszorul… ha a gége megszorul!
Ki az az Ozmin? Majd idejében megtudjuk.
És nincs mentség? Nem tudom… Ha folytatjuk ezt a játékos gondolatmenetet, vagyis az analógiát a globális időjárási katasztrófa és a partikuláris (csak minket, Magyarországot érintő) gazdasági katasztrófa között, akkor találhatunk reményre jogosító jeleket.
Vannak, ugye, az emberiség jövőjéért aggódók, a naiv kiscserkészek, a környezetvédő zöldek, az idealista anarchisták és egyéb deviáns elemek akik már évtizedek óta rinyálnak, hogy jön a katasztrófa, – a tenger elönti a part menti városokat, pusztít a tornádó, a hurrikán, a tájfun, a cunami, Új Zéland partjainál föltűntek a Déli sarokról leszakadt jéghegyek, Oceánia több szigetét ellepte a tenger –, hiába ajánlották Kyotóban már tíz éve, hogy ha csökkenteni nem is hajlandóak, legalább állítsák meg az emanációt, pont az USA, az oroszok és Kína (a legnagyobb széndioxid kibocsátók) nem írták alá az egyezményt, a szőrösszívűek fütyültek a vészharangozókra, egészen mostanáig. Mert most azt mondta Sir Nicholas Stern, hogy ennek a fütyü-lésnek az ára ötezermilliárd euro lesz. Nem világvége, uraim, gazdasági válság, olyan, amihez képest az 1929-32-es sétalovaglás volt.
Érdekes, ezt rögtön megértették a kapitalisták, még a vörösök (Kína), meg az oroszok is, Tony Blair kebelére ölelte Sir Stern-t, Angéla Merker és a németek sem akarnak lemaradni, az USÁ-ban is aratnak a zöldek, pénz beszél, mint tudjuk, a kutya (és az Ember) csak ugat…
Talán a pénz szavát, mielőtt a magyar gazdaság is végképp összeomlik, megértik majd a mi retrográdjaink is, a szentistváni alkotmányt és Werbőczy Trippartitumát visszaálmodó konzervatívjaink, az UGOCSA NON CORONAT effektus bocskayzsinóros ködfalói.
Van remény? Hacsak ez nem…