Attila játszik

Attól posztmodern egy író, hogy meggyőződése: nincs mit mondani. Ehelyett játszik. De nemcsak mondanivaló, üzenet helyett lehet játszani, lehet a költői játék az üzenet része is, sőt: maga az üzenet. Gondoljunk József Attila Két hexameter című kétsorosára. A vers jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a költő születésének kilencvenedik évfordulóján, amikor egész napos versmondással ünnepeltük őt a Kerepesi temetőben, a versek sorát maga Göncz Árpád nyitotta meg, és éppen a Két hexameterrel.
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis.
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
Ez a vers két sorban összegzi, amit az egzisztencializmus fél évszázad alatt fedezett föl, és egy könyvtárnyi irodalommal próbált bizonyítani. Ebben benne van, hogy Isten nincs, az ember magányosan ki van lökve a Létezésbe. Semmije nincs, csak a léte, az egzisztenciája. Maga dönt arról mit tegyen. Se isteni parancs nincs, azt tesz, amit akar. Se számonkérés nincs, vagy büntetés. Azt tesz, amit akar. Ettől szabad – nincs se bűn, se büntetés. Ettől viszont a felelőssége is óriási. („Magamtól tudom, mi a jó” – mondja más helyütt Attila.) Miért legyek tisztességes, de miért ne legyek tisztességes? Mindegy. Mégis a tisztességet választom. Benne van a versben.
Miért? Hogyan? Nem tudom. Érzem. Ez ugyan csak intuíció, de biztos vagyok benne. Lehet hogy azért, mert a második sor a konklúzió. Miért ne?
Ellenpróba: tessék megfordítani a sorokat. Na ugye! Így az ellenkezőjéről szól: nem leszek tisztességes, úgyis mindegy. De eredeti formájában a két sor azt mondja: mégis tisztességes leszek. Ki jutalmaz érte? Senki. Ki becsül meg érte? Senki. Legföljebb én becsülöm így önmagam. Miért? Csak. Mert így döntöttem. De mindezt két majdnem egyforma sorral elmondani: ez játék! Óriási játék. A játékosság tette ennyire fölfoghatóvá. Hol tud ilyet a posztmodern?! Ilyen mélyet, fontosat, ilyen tömören, ennyi játékossággal? Hát ezért ragad meg az emlékezetben, ettől fülbemászó, akár egy jó örökzöld sláger, ettől idézik nyakra-főre.
Igen. Attilát idézik nyakra-főre, egy-egy tömör, játékosan megformált fogalom megragad bennünk, de attól, hogy veleje van! Játék, de kimondja a legfontosabbat. Ettől van, hogy József Attilát a posztmodern divatja sem bírta kikezdeni. És ő tudatosan játszott, hitt a játék erejében.
Azt mondta: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!” „Hétért – magamat kérdem – / adsz-é hatot? / Játszom. Azé az érdem, / ki játszhatott.”)
Játszott a rímekkel is. „csecse /becse.”„Azám, / Hazám!” „se-kély / e kéj –.” Más: „Sóhajtott is egy ízbe, / nézi magát a vízbe…” „Hű, de jól összehozta!” kiáltott föl a fiam öt éves korában, amikor a verset elmondtam neki. Tudtam, hogy nem kell féltenem: versértő ember lesz. Az is lett.
József Attila Kosztolányitól sokat tanult. Szerette. Akkor még nem volt vasfüggöny, se hidegháború életre-halálra polgárok és szocialisták között – miért ne szerette volna?
Flóra, csináljunk gyereket,
hadd vessen cigánykereket
vagy
s szivében néha elidőz
a tigris és a szelid őz.
Akár Kosztolányi is írhatta volna. Itt pedig egy más szellemű, nem Kosztolányi-szerű játék:
Sportirodalma, Takács, kedvessé tette a sportot
méla szememben mely csak a sakk kockáin öregbült.
Már evezőt ragadok, gerelyem zúg, röppen a diszkosz.
Holnapután kihúzom magamat; – s: milyen egy dali fickó –
Így sóhajtnak utánam a lányok, még a Takács is.
És miket baromkodtak össze Illyéssel „szonett-verseny” címén! „Ó, Uram, engedj még feküdni így hasmánt! / Csak egy kicsit, aztán jöhet a fuszekli. / A számtantanárom szemeit Te szedd ki! / Ronda, reves hasát szorítsa a vaspánt.” Vagy egy reklám: „Akármilyen snorr kokott, / mégis visel Norcocot.”
Még folytathatnám oldalakon át, milyen Attila, amikor játszik, de erre a rovatra itt ennyi hely van.