Az európai kultúra alappillére

Játszom, vesztek. Hát aztán! Ha nem játszom, akkor is vesztek. Vesztes vagyok. Vesztesnek születni kell. És akkor mi van?
Nem vagyok rosszabb. Sőt. Én vagyok a jobb. Sokszor a leg-jobb. És semmivel sem dolgozom kisebb hatásfokkal, mégis vesztek. Vannak kihívások, melyeknek nem bírok ellenállni, pedig tudva tudom, hogy itt nincs verseny, mert nincs esélyegyenlőség. Mert minden meg van bundázva, be van faggyúzva, minden le van rendezve, még el sem dördült a startpisztoly, már tudható, ki lesz a győztes.
Hát dühöngök, még ordítok is, és rázom az öklöm. Miért, nem szabad? A jus irae alapvető emberi jogom, nem?!
Nem, mondják a barátaim, akik szeretnek, akik a javamat akarják, nem szabad. Mosolyogj szépen, és tégy úgy, mint aki nyert. Itt vesztesnek lenni nem szabad. A vesztest kerülik, elfordulnak tőle, még bele is döngölik a betonba. A vesztes fertőz! Óvakodj a vesztestől – benne van minden amerikai karrier tanácsadóban.
Akkor most álljunk meg emberek! A csengőfrász kora nem is volt olyan rég. (Idősebbek szíveskedjenek elmagyarázni a zsenge ifjúságnak!) Amikor embereket hurcoltak el az ágyukból éjszaka. Volt, akit kitelepítettek, másokat internáltak, ismét másokat a sittre vágtak, és akadt, akit kivégeztek. Csak úgy, szórakozásból, koholt vádak alapján, hogy a nép tanuljon meg félni. Hogy ne feledje: a Hatalom hatalmas! És akkor az elhurcoltak házastársait, a gyerekeiket, a szüleiket, a barátaikat a Hatalmat respektáló bölcs messze elkerülte. Ha szembe jöttek a járdán, átment a másik oldalra, mert a vesztes fertőz, a vesztesnek nem köszönünk, nem állunk vele szóba, nem hívjuk föl telefonon és nem írunk neki levelet. Mert mi is gyanúba keveredhetünk.
Én ettől okádtam. És tüntetően megöleltem az utcán azt, akinek a férjét elhurcolták, és barátkoztam azzal, akinek kivégezték az apját, és se attól nem féltem, hogy gyanúba keveredem, se attól, hogy a vesztes megfertőz, sőt attól sem, hogy a leprástól a leprát elkaphatom.
Én ebben nőttem föl, számomra ez az európai kultúra. A legnagyobb művek, amelyektől a legnagyobb esztétikai élményt, gyönyört, katarzist kaptam, mind vesztesekről szóltak. A legigazibb vesztes Hamlet, a dán. Hiába tudja, hogy a tett halála az okoskodás: igazi filosz, igazi entellektüel. „Nincs abba mód, mondja, hogy én galambepéjű ne legyek, vagy zsarnokság alatt elkeseredni epém legyen, különben azóta már a lég minden keselyűjét hizlalom e szkláv dögével! Véres, buja gaz! Lelketlen álnok, fajtalan gazember… ó, bosszú! Ki állja…?”
Hát ez az. „Kizökkent az idő, ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt.” És nem is tolja helyre, ő nem az az ember. Ő vesztes. Mégis az európai szellem igazi emblematikus alakja. Ha azt mondanám szentje, akkor sem túloznék.
Igen, vesztes. Mint Anna Karenina. Mint Raszkolnyikov. Mint Bovaryné. Mint szegény Avraszimov. Mint Goriot apó. Mint Othello, mint Lear király, mint Ványa bácsi. Mint Maciek Wajda Hamu és gyémántjában, mint Wajda Csatornájának valamennyi hőse. Vesztes, mint Bellow Herzogja, mint Styron Nat Turnerje, vesztes, akár Petőfi, Kossuth, az aradi tizenhármak, és az egész magyar szabadságharc mindenestül. Vesztes, mint Nagy Imre.
Az európai kultúra egyik alappillérének tekinthetjük, hogy mi együtt tudtunk érezni a legyőzöttel is. Mi nem csak megértjük a vesztest, de veszíteni is tudunk. Igenis az európai kultúra szerves része: elegánsan veszíteni.
Ha ezt elveszítjük, akkor leszünk igazán vesztesek.