Azonosulni – de kivel?!

Kedves régi kollégám, Bernáth László, akit én leginkább filmkritikusként ismertem és szerettem meg, mert rendszerint jó ügyek mellett állt ki, azt írja, hogy Szabó István filmje, A napfény íze, jó pillanatban érkezett a magyar közönség elé, mert “a kérdés (amit a film taglal) már hosszú idő óta a levegőben lógott: a zsidók asszimilálódásának helyzete Magyarországon.” Bizony, jó hosszú ideje, legalább kétszáz éve, ha nem régebben. Én is csak úgy gellerből merészkedtem beszélni a kérdésről: a Sikátor hőse, a Makra hőse is nyilvánvalóan kisebbségi sorsú, közvetlen közegében idegen, és a küzdelemben, hogy azonosuljon azokkal, akikkel azonosíthatatlan, el is bukik mindkettő; és csak a nyolcvanas években mertem nyíltan és a saját sorsomon keresztül megközelíteni a témát. A Zakariás, az én első, igazi asszimilációs regényem, kilencvenre lett kész. (I. kiad. 1990, Magvető; II. kiad. 1996, Máyer Könyvek)
Bernáth László ezúttal azonban nem filmkritikusként lép föl, nem a film esztétikai megoldásait elemzi (arra csak egy nem igazán lelkes félmondatot szán), Bernáth a film üzenetével vitatkozik. Én az üzenet szót nem tenném zárójelbe, ahogy ő; a művészet kommunikáció, a kommunikáció mindig üzenetet közvetít, így az én esztétikámban az üzenet maga is esztétikai kategória – de ez elméleti kérdés; ne menjünk bele. “Szabó filmjének van egy alaptévedése: egy dolog, hogy nem lehet, nem szabad letagadni senkinek, honnan jött. (…) Önazonosságunk azonban sokkal inkább abból ered, mivé lettünk, mit csináltunk magunkból. (…) …amikor kardvívó hőse agyonvereti, megfagyasztja magát (…) nem akar más lenni, mint amivé valójában lett: magyarrá, vallástalanná, tisztté és olimpiai bajnokká.”
Hát nem! És itt van Bernáth alaptévedése. Ez a Sors Iván (vagy hogy hívják: a vívó) miért akar magyarrá lenni? Talán nem az? Nem volt eddig is az? Nem, ő azokkal akar azonosulni, akik kétségbe vonták a magyarságát, akik őt megalázták, meggyalázták, akik halálra ítélték a véreit, Európa többi zsidóját; ő a gyilkosoknak, a fasisztáknak, a rasszistáknak akart megfelelni egész életében; horthysta, antiszemita, keresztény magyar urak és katonatisztek közé vágyott, hozzájuk akart asszimilálódni: és ennek a koronája ez a szó szerint vérfagyasztó jelenet, mely egyáltalán nem fölemelő, bár a szívem vérzik érte (mert én megértem őt, mert magam is megküzdöttem ezekkel a démonokkal), tudom, hogy megérdemli. Ezt érdemli, aki gyilkosokkal azonosul! Az vagy áldozat lesz, vagy gyilkos, és úgy pusztul el, hogy még önmagát is elveszíti.
Ez a hülye névmagyarosítás, a szép Sonnenscheinről a rossz-hangzású és baljós Sorsra valószínűleg tökéletlenül működő szimbólum; ez zavarhatta meg Bernáthot. (Egyébként, tudjuk, a Sonnen-schein is parancsra fölvett név.) Ha én belekontárkodhattam volna a forgatókönyvbe, a hivatalban játszódó jelenet nem néma, és a totálra nem vágok rá narrációt (különben sem szeretem a narrációt: műfajellenes). A hivatalnoknő azt kérdezné: De miért pont Sonnenschein? – Mert ez a család régi neve. – De nem lehetne valami… – Nem. A nagymama is úgy halt meg mint Sonnenschein Valéria. (Ez sem jó, mert szájbarágós, de talán érezteti, hogy szerintem ebben a névvisszavételben hol van a hangsúly…)
Snitt. Jöhet a totál, és semmi narráció. Nem mondják el: látom, hogy boldog, fölszabadult, hogy táncol, hogy a nap is máskép süt, ragyognak a fények (a Sutyi megcsinálja!), még az autók is táncolnak az úttesten… Ennyi. És én köszönöm Szabó Pistának, hogy megteremtette nekem ezt a nagymamát, aki csakugyan a legfontosabb. Aki a hűség, a tisztesség, az emberség, az igazság ebben az elmebeteg században, attól a pillanattól kezdve, hogy a vörös hajával, mint csöppnyi lány a családban megjelenik, a lázadásával, hogy el meri csábítani az unokabátyját, és amikor az méltatlanná válik a szerelmére, van mersze, a hagyományokkal dacolva, elhagyni; Sonnenschein Vali tiszta, mint a természet, egészen a halála pillanatáig…
A nagymamát imádom! A többi duma…