De hová lesznek a pacsirták?

Holden Caulfieldnek – ha valaki nem emlékeznék rá: Salinger Zabhegyező című regényében – az a legnagyobb problémája, hogy hová lesznek a kacsák? Tudniillik télen, amikor befagy a tó. Nem az a legnagyobb gondja, hogy mitől ilyen hülyék a felnőttek, mert azt sejti. Azért ilyen istenverte hülyék, mert nem kamaszok… elfelejtették a kamaszkorukat. De ezen nem érdemes rágódni, mert a felnőttek reménytelenek. Az viszont tényleg rejtély, és igenis olyan kérdés, amire Caulfield választ vár, hogy mi lesz télen a kacsákkal?
Számomra legalább ilyen fontos kérdés, hogy mi lesz a pacsirtákkal? Télen. Ebben a hófúvásos magyar kulturális télben, amikor lefagynak a fákról a levelek, befagynak a tavak, és
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e csont a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
*
Kora tavasszal volt egy koncert a régi Zeneakadémia Liszt-termében. A meghívóra ráírták: A koncert meglepetés, kérjük semmilyen ódon ne árulja el az ünnepeltnek. A ünnepelt Sziklay Erika énekesnő és professzorasszony volt, a Zeneakadémia énektanára, akinek 70. születésnapjára és zeneakadémiai tanárságának 40 évfordulójára rendezték a koncertet tanítványai.
Az ilyen titoktartás a világ legrangosabb titkosszolgálatainak sem szokott sikerülni. Csak a föllépő tanítványok kilencen voltak: Csőváry Csilla, Denk Viktória, Havasi Katalin, Aya Kikuzawa, Miks Adrienn, Banó Éva, Pintér Edina, Sáfár Orsolya és Nancy Weneck, valamint Virág Emese, aki zongorán kísérte a lányokat. És még egy rakás közreműködő, mert egy ilyen est megszervezése rengeteg részvevőt kíván. És Sziklay Erika mégis úgy esett be a terembe, hogy nem sejtett semmit. Berényi Gábor, a férje, sétálni vitte, majd azt mondta, ha már erre járunk, nézzünk be az Akadémiára. De minek? Csak… Milyen lehet este… üresen. Lehet, hogy nem pontosan ezt mondta, de Erika, bár kissé értetlenül, mégis semmit sem sejtve ment föl a koncertteremig.
Nem vagyok szakember: fogyasztó vagyok. Bolondulok a zenéért, különösen a vokális zenéért, és csak azt érzékeltem, hogy ezek a lányok már most abszolút érett énekesnők, profik, mindegy nekik, dal vagy operaária, modern vagy klasszikus. Fiatalok, szépek, tiszta tekintetűek, a torkukból a legtermészetesebben száll a hang, olyan magától értetődően, ahogy levegőt vesz az ember. Az ösztöneim azt súgták, nemcsak a hangjuk, a tekintetük, de a szívük is tiszta. Nem hallottam hamis hangot, de nem zenei értelemben mondom (az itt maga az evidencia!), mélyebb, morális értelemben. Nem csak a tiszteletet éreztem, de a szeretetet is. A kölcsönös szeretetet.
Erika zavarban volt, mint egy kamaszlány, és szerény, mint az igazi nagy emberek, akiknek van mire szerénynek lenniük. Párommal együtt boldogok voltunk, hogy részesei lehettünk ennek az ünnepnek, csak az a gondolat bántott (és azóta sem hagy nyugodni), mi lesz ezekkel a lányokkal, ezekkel a pacsirtákkal, ha végeznek, mi lesz a sorsuk a magyar kultúrának ebben a fagyos sivatagában, ahol nem kell a hazai érték, az igazi érték, csak a szent tehenek, csak a talmi csillogás, csak az, ami már külföldön védjegyet kapott, csak a média reklámozottai, csak az olcsó show-biznisz sztárjai…
Hol fognak énekelni ezek a lányok, itt, ahol a kultúra van éh-koppra fogva, ahol a kultúrán akarják megtakarítani, amit a körkörös korrupció elsíbolt, ahol a szakemberek helyett az ügyeskedők, a hozzáértők helyett az új feudálkapitalizmus hűbérurainak új (vagy régi – az is mindegy) vazallusai garázdálkodnak.
És egyáltalán: mitől ilyen istenverte hülyék a felnőttek – de tényleg…?!