Ez még Brúnóhoz tartozik

Brúnóhoz, a sárga szemű vizslámhoz, akiről legutóbb megírtam, hogy kivégeztette őt az akkori nejem.
Nemrég láttam egy amerikai dokumentumfilmet. Amikor halálra ítélnek valakit, az ügyvédnek, aki nem bírta a kliensét megmenteni, jelen kell lennie a kivégzésen. Brúnó sokkal, sokkal több volt nekem ügyfélnél, de attól még nekem kellett volna a halálos ítélet alól fölmentetnem. Nem sikerült. Viszont a kivégzésére nem mentem el – nem volt hozzá erőm…
A vadásznak, aki azt mondta, hogy Brúnóból nem lenne jó vadászkutya, vadászilag biztosan igaza volt, emberileg (és kutyailag) a legkevésbé sem. Persze tudjuk: az a biztos, ami szabályos. Az felel meg a szabványnak, arra lehet üzembiztosan számítani. A vizslát nem véletlenül tenyésztették ki a vadászok olyanra, amilyen – így a legalkalmasabb a vadászkutyai teendők ellátására. Csakhogy a szabálytalan mindig meglepetéseket tartogat, csak a szabálytalanban van lehetőség, sansz, hogy fölülmúlja a szabályosat. Egy jó kiállású keverék kutya rendszerint okosabb, ügyesebb, jobban tanítható, jobb munkateljesítményt nyújt, mint a tökéletesen fajtatiszta (néha kicsit túltenyésztett) példány.
Az egész evolúció, a törzsfejlődés titka a szabálytalanság. Egyszer véletlenül létrejön egy szabálytalan mutáció, és kiderül, hogy életképes. Sőt, életképesebb, mint az a szabályos, amelyből vétetett. És már meg is született egy új és az eddigieknél fejlettebb faj. Aki nyelvészettel foglalkozik, tudja, hogy a nyelvfejlődés is a szabálytalan nyelvhasználaton alapul. Az emberek elkezdenek rondán beszélni, vagyis szabálytalanul használják a nyelvet. A nyelvtanárok és nyelvvédők haja égnek mered, de a nyelvet beszélők fütyülnek az okos-tojásokra, mert tetszik nekik az új, szabálytalan formula, s nem szoknak le róla, csakazértse! És egy idő múlva a nyelvművelők is belátják, hogy szél ellen nem lehet… és az új alakzat lesz a szabályos.
Brúnó imádott parancsot teljesíteni, mert nem parancsnak tekintette: játéknak. Az, hogy „ülj!” és ő leül, az, hogy „hol a labda?” és ő rohan a labdáért, számára nem munka volt, nem föladat, hanem játék, amit ketten játszottunk: a gazda meg ő. Biztos megtanult volna minden vadászattal kapcsolatos föladatot, és ugyanolyan tökéletesen teljesítette volna, mint a szabályos fogazatú, „jól izmolt” és nem horpadt mellű másik, sőt, nem kizárt, hogy valami fantasztikusan újat is kitalált volna, amit egyetlen más kutya nem tud, csak ő, ha vadászunk. De nem vadásztunk, legföljebb bolhára.
Brúnóval a nyarakat a Velencei tavon töltöttük, órákat úsztunk a langyos vízben, a zöld csobbanások fölött mellettem lebegett feje, okkersárga orrtükrével felém szimatolt, rajongó sárga szemével követte a mozdulataimat; imádtuk egymást.
Flúgos volt de zseniális (a képességek is bipolárisak, nem csak az érzelmek), például, igen hamar rájött, hogyan kell kinyitni a kilincsre csukott ajtót. Addig ugrált föl, amíg egyik mancsával véletlenül meg nem nyomta a kilincset, erre az ajtó kinyílt. Fölfedezte, hogy az ajtó titka a kilincs. A mancsával a kilincsbe kell kapaszkodnia, ha azt akarja, kinyíljon az ajtó.
Föltételes reflex, mondják erre a hitetlenek, Pavlov elvakult követői, de az igazi kutyások tudják, hogy a kutya nem beprogramozott robot, magasabb rendű intelligenciával bír: a kutya igenis kombinál. Brúnó később a befelé nyíló ajtót is ki bírta nyitni. Ugyanúgy ugrált föl a kilincsre, mint a kifelé nyíló ajtónál, egyszer aztán véletlenül úgy alakult, hogy a jobb mancsát az ajtófélfának támasztotta, és a ballal maga felé húzta a kilincset. Az ajtó kicsi résnyire megnyílt, ez Brúnónak elég volt ahhoz, hogy az orrát a résbe dugja.
Einstein is véletlenül jött rá a relativitásra, mint Brúnó az ajtónyitásra, de aztán tudatosult benne, ahogy Brúnóban is.
(Csak éppen Brúnó nem kapott Nobel díjat.)