Félelem a nőktől

A „Szegény, öreg feminista klapec nyöszörgései” című ciklusból

Nem a feminizmustól félek, hadd nyugtassam meg a Kandidátus Asszonyt. A nőktől. Mert egyrészt azt tanultam egykori barátomtól, Fazekas Gézától, aki a legbölcsebbek egyike volt, akiket ismertem, hogy „egy rossz soha sincs”. És ő ezt a világmindenségre vonatkoztatta. Apám meg arra oktatott: „óvakodj az egykönyvű emberektől”.
Azt nem mondta (ez egyéni következtetés), hogy óvakodj azoktól a nőktől, akiknek a férfiakról csak az erőszak és a nemi diszkrimináció jut az eszükbe. Akik még sose néztek úgy egy pasi után, hogy de jó segge van! Akik még nem mondták azt a szerelmüknek, hogy te vagy a legklasszabb szőrös mellű krapek, akit ismertem! Akik el sem tudnak képzelni olyan férfit, aki nem vágja gerincre a nőt, aki nem az erőszaktól gerjed, hanem a gyöngédségtől, a simogatástól, a szeretettől (hogy ne mondjam: a szerelemtől). Akik elképzelni sem tudnak olyan férjet, aki nem akar rajtuk uralkodni, aki társnak, partnernek tekinti az asszonyát, aki él-hal a családjáért (nem csak a gyerekeiért, a gyerekei anyjáért is), és az életét is áldozná értük, ha kellene.
Én nem mondom, hogy sok ilyen férfi szaladgál a világban, ez a fazon csakugyan ritka, mint a fehér holló. De van. Ha nem lenne, ha minden férfi törvényszerűen erőszakos barom lenne, nem volna mire alapozni a jövőt. Értelmetlen volna a feminizmus is mindenestül.
Én félek azoktól a nőktől, akik nagyon is vissza tudnak élni a nők hátrányos helyzetével. Akik kifosztják a férfiakat; válás esetén a kirúgott férjüket (mert nem törvényszerű, hogy a férfi „dobja” a nőt egy fiatalabb pipiért), hogy semmijük sem marad a rajtuk levő gatyán kívül, és még a gyerekeiket is elveszik, függetlenül attól, hogy sok „anya-lelkű” férfi létezik, aki jobb szülő, mint a gyerekek anyja.
Persze öreg feminista vagyok, mindig, minden körülmények között a hátrányos helyzetűek mellé álltam, akár kizsákmányolt proliról, földtelen zsellérről, zsidóról, négerről, romáról, örményről, a férfibrutalitásnak kitett gyönge nőről, védekezni képtelen gyerekről, fogyatékosról, támasz nélkül maradt árváról, özvegyről vagy a kiszolgáltatott szegény kis kurvákról volt szó, akikkel kapcsolatban a társadalom hipokrita magatartásától el szoktam hányni magam.
Mert miért a lányokon verik el a port, miért nem azokat a kanokat büntetik, akik a lányokat használják? És hogy képzelik az urak és úrhölgyek? A nők árulják csak magukat, de ne legyenek szem előtt? És ha erkölcseik csúcsairól meg akarják szűntetni az ősi ipart, ki ad a lányok kezébe kenyeret, tisztelt jobb- és baloldali polgárok?!
És ezen az sem változtat, hogy tudom, mindig az ilyen marhákkal szoktak kitolni, amilyen én vagyok. Az ilyenekkel szemben szokott visszaélni minden diszkriminációnak kitett egyén (sőt csoport) a hátrányos helyzetével.
Tudom. De a bőrömből képtelen vagyok kibújni, és semmilyen rossz tapasztalat nem tudja már megváltoztatni a személyiségemet. Kialakult. Ilyen. És ha balfácánnak tetszenek nevezni, még csak meg sem sértődöm.
Én gyűlölöm az erőszakot, de a sunyiságot is. És azt a nőt is, aki nemi megkülönböztetés címén följelenti a kollégáját, amiért előre engedi a liftnél, vagy lesegíti róla a kabátot, kezicsókolommal köszön, és azzal kezdi a reggelt, hogy milyen szép ma, Anikó, szépet álmodott? Mert erre volt már példa Amerikában, és ha szigorúan vesszük a feminizmust, lesz rá példa itthon is.
Apropó példa! Amíg a macsó lesz a társadalmi férfipéldakép nem fog változni semmi. Szigorkodhatnak fönn a feminista értelmiségi nők, lenn a bunkó férj változatlanul megagyalja megrémített asszonyát. A nemi szerepekről alkotott társadalmi vélekedés megváltoztatását az óvodában kell kezdeni. És a művelődéspolitikában. Nem csak a „kulturális örökség” az érték, hanem a XXI. sz. szellemében most keletkező, tudatformáló erejű kultúra is.
(Félelem a feminizmustól, interjú Morvai Krisztinával; Népszab. 09-15.)