Gyémánttal érkezünk vagy kaviccsal?

Kultuszminiszterünk, Görgey Gábor jelentette ki a minap fölvillanyozva, győztesen, hogy a mi területünkön (kultúra) nem kötelező euro-konformnak lenni, hanem pont ellenkezőleg. Tőlünk azt várják, hogy ne adjunk mást, csak mi lényegünk.
Iróként azonban valószínűleg ő is tudja, amit mindannyian, hogy a kultúra a piacgazdaságban (sajnos) árú. Az árút pedig a fo-gyasztó fogyasztja. És az eladásához fizetőképes kereslet szükségeltetik, más szóval piac. A magyar kultúrának pedig nem biztos, hogy akkor van piaca, ha speciálisan magyar, vagyis hogy mi akkor termelünk Európa számára fogyasztható kultúrkincseket, ha következetesen önmagunk maradunk. Most nem értékről beszélek, hanem a fogyasztó igényéről. (Aztán meg: mi is az, hogy érték? Jobb, ha ebbe nem megyünk bele…)
A távolkeleti konyha iránt pont azért van kereslet, mert távolkeleti. De vannak határok. Mindent nem fogyaszt Európa csak azért, mert távolkeleti. Se rovarokat, sem élőmajom agyvelőt, se patkánypecsenyét, sem agyonvert kutya-pörköltöt, à la Szöul.
József Attila talán a huszadik század legnagyobb költője, de vért izzadhatunk, amíg eladjuk őt Európának, ha sikerül valaha is. Ha akad olyan kongeniális elme, aki képes lesz egyszer nyugati nyelvre fordítani azt, hogy “Eltöm a föld és elmorzsol a tenger”. Ha eddig nem jöttek rá, mekkora festő Csontváry, miért éppen most jönnének rá? Sok magyar írónak alapvető élménye és ezért legőszintébb mondanivalója, hogy bármit hazudtak össze nekünk a vezetőink rólunk, mi ugyanolyanok vagyunk. A magyar ember, szellem, társadalom ugyanolyan, mint az európai. Mi ezt hirdettük itthon harsonaszóval: nem vagyunk mások! A kultúránk, a vonásaink, a hitünk és a szokásaink alapvetően európaiak, nekünk is egy orrunk van, mint nektek, és a két fülünk közé nőtt a fejünk: ne nézzetek csodabogárnak!
Igen, kérdi erre a nyugati fogyasztó, akkor mi bennetek az ér-dekes? “Ugyanolyan” itt is van, és az legalább hazai termék, köny-nyebben emészthető.
Ugyanakkor már Sartre is sejtette, hogy “amott” (Párizsból nézve), Közép-Kelet-Európában valamit tudnak a népek, amit a dekadens és elkényelmesedett, küzdeni fáradt Nyugat nem tud. Európának ebben a huzatos térségében, a Duna völgyében és a Kárpát-medencében, a nagy lengyel síkságon mindig-mindig “két pogány közt egy hazáért” küzdve, lavírozva, egyensúlyozva, kompországként valami olyasmit tanultunk meg, amit a nyugat már nem tud.
Hogy itt, a nyomorküszöbön élve, itt, ahol a bolsevista diktatúra úgy fojtotta belénk a szocializmust, hogy még mindig több számunkra pusztán jóléti államnál, hogy még mindig van morális töltése annak, hogy ha szereted felebarátodat, mint önmagadat, akkor nem csak a rablás, gyilkosság, hazudozás bűn, de a kizsákmányolás is, hogy ezt a tudást mi nyomorúságunk és szenvedéseink árán át tudjuk adni, mint a mi kincsünket, a mi ajándékunkat a nyugatnak, a mi hozzájárulásunkat az összeurópai kultúrához...
Igen, ezt sejtette meg Sartre és éppen ötvenhat után ötvenhat tanulságaképpen és ebben reménykedtem én is, de ma már nem vagyok biztos benne, hogy Európa nagy bolhapiacán a sok kultúrkacat között, bárki is fölfedezné Kelet-Európa ősi titkát, ha van még titkunk egyáltalán.
Mit adunk nekik a magyar forradalmak, negyvennyolc és öt-venhat misztériumából, mély progresszivitásából, humanizmusából, heroizmusából, ha magunk sem tudjuk már régen, mi volt negyvennyolc és ötvenhat, ha már rég nem tudunk mit kezdeni vele, mert Magyarországon nincs két ember aki ugyanazt gondolná a magyar forradalmakról?
Lehet, hogy már késő? Túl sokáig vártunk, már elveszítettük a kincseinket, már régen nincsenek gyémántok a zsebünkben, csak kavicsok? Ha van kihívás számunkra, hát ez az. Bebizonyítani, hogy mégsem késő, még időben nyílt meg a Kapu.