Harcikutyák és megfélemlített emberek

Rögtön azzal kezdődött, ahogy ideköltöztünk, hogy egy ilyen átkozott harcikutya, egy pitbull nekiment az én spánielemnek, a szegény Bemjáminnak (három hétig kezelgettük az állatorvossal együtt, míg rendbejött), és még a gazdájának állt följebb. Hogy az ő kutyája mellette volt (igaz, se póráz, se szájkosár), az enyém meg nem. Na és?! Mellőle egyenesen nekirontott az én kutyámnak.
Aztán még nem is bírta leszedni Benjáminról azt a dögöt, én meg ordítottam, hogy milyen istentől elfajult lélek, milyen szadista elmebeteg, emberségéből kivetkőzött lény lehet az ilyen, aki egy gyilkológéppé nyomorított szörnyeteget tart a háznál. Nem erre válaszolt, azt hajtogatta, hogy az én kutyám nem volt mellettem. A hülye!
Végül leszedte a pitbullt a Benjámin nyakáról és elkotródtak, azóta se láttam a környéken – hál’isten.
Hogy mekkora különbség bír lenni kutyák és gazdák között csak egyetlen lakótelepen belül; nem is gondolná az ember. Igaz, a Békásmegyeri lakótelep jó nagy, és mi a nyugati széléről, az ófalu mellől, a hegyfelőli oldalról (ahogy itt mondják) költöztünk le a keleti szélére, a Dunához. A régi lakóhelyünkön is sok volt a kutya, mert nagy füves terek vannak, lehet sétáltatni, futtatni – de ott az emberek is, kutyák is ismerték egymást, valahogy magától értetődő volt bizonyos közösség. Az, hogy köszöntünk egymásnak, megálltunk beszélgetni, és nem csak a kutyákról meg az időjárásról, sokszor politikáról, vagy annál is komolyabb emberi dolgokról. Ha napokig csak a feleségem ment le a kutyával, már kérdezték, hogy én hol vagyok, és fordítva. De mi sem hagytuk annyiban, ha valakit ritkábban láttunk: mi van vele, csak nem beteg? Ezzel persze senki nincs kinn a vízből, mégis jólesik, ha a környezetünk egy kicsit odafigyel ránk. Jobb az ember közérzete, hát nem igaz?
De itt, a Duna felőli oldalon a kutyák nagy része agresszív. (Milyenek lehetnek a gazdák?) Meg vannak kötve, és ha Benjámin közeledik a kutyatárs felé, a gazda vagy mogorván elrántja az övét – aki vicsorog – vagy azt kérdezi ijedten: kisfiú? Nem kisfiú, kan. Kankutya. És ha nem kan, akkor szuka, és nem kislány. A kutya sokszor többet ér mint akárhány ember, de akkor is kutya és nem gyerekpótlék.
Na. De ha ez nincs, akkor a két gazda úgy megy el nyikkanás nélkül egymás mellett, hogy véletlenül se néz a másik szemébe. A kutyák köszönnek egymásnak. Farkat csóválnak, szimatolnak, vakkantanak, morognak – akármit… de az emberek nem.
No én bevezettem, hogy elkezdtem nagy kezicsókolomot mondani, hangos jó napot vagy jó estét kívánni, mikor és kinek mi dukált. Hát először összerezzentek, mintha pisztolyt rántottam volna, hogy fel a kezekkel! Nem is válaszoltak, rám se nagyon néztek. Ez bolond, gondolták magukban, valószínűleg. De én következetesen kitartottam a köszönés mellett.
Örömmel jelentem, nem eredménytelenül; az ember mégsem egészen elveszett lény, csak nagyon el van rontva. Csoda? Miért, mit csinált a hatalom, mit tettek az emberi ragadozók, mit tett a politika, a közélet, a média az utóbbi időben, hogy visszatartsa az embert a teljes atomizálódástól, a közönytől, a másik iránti érzéketlenségtől, az egymástól való félelemtől?
Valahol csak el kell kezdeni. Én a kutyasétáltató társaknak hangosan, udvariasan előre köszönök. Már nem ijednek meg, nem néznek hülyének, már elfogadnak és visszaköszönnek. Sőt olyan is akad, aki előre köszön. Én bizakodó vagyok.