Innováció – A szürkeállomány értéke nálunk

Vizy E. Szilveszter úr, az MTA új elnöke, nemrég tudósok és más értelmiségiek előtt arról beszélt, hogy miképp nő szemmel láthatóan és tapinthatóan a tudomány, az innováció, a kutatómunka, egy szóval: a szürkeállomány értéke napjainkban. Hangja lelkes volt, szeme csillogott. Azt mondta, nézzék az urak, itt ez a pohár. Ez mondjuk kétszáz forint. De az anyag és a munka értéke ebben elenyésző, öt forintot sem tesz ki. Ami az értékét adja, az a belézárt tudás. Az üveggyártás technológiája, a dizájn, hogy ennek ki van találva a formája: ilyen legyen, és ne más, mert ez jó is, szép is, céljának pont megfelel.
Direkt ilyen egyszerű tárgyat hoz föl példának, mondta, és nem a mobil telefont, például. Mert a mobil telefonnál aztán igazán nyilvánvaló, hogy az automatákkal történő sorozatgyártás során a beléfeccölt munka és a benne lévő anyag értéke majdnem nulla. Száz forint, ha van. De az ára 10-30 ezer forint. Mi kerül ebben ennyibe? Természetesen a benne lévő innováció, a kreáció, a tudományos munka, azok szürkeállománya, akik kitalálták, megkonstruálták, megszervezték a gyártását, a hozzá tartozó logisztikát, a hálózatot (reléket, esetleg műholdakat); egyszóval: a benne objektíválódott, testet öltött innováció.
Vizy E. Szilveszter úr tehát azzal biztatta a magyar tudóstársadalmat és egyéb lézengő értelmiségieket, hogy ne keseredjenek el, sőt bizakodva nézzenek a jövőbe, mert a tudás Európában, és következésképp Magyarországon is, egyre jobban meg lesz becsülve, sőt (jaj, de jó!) máris meg van becsülve. Az értelmiség – a magyar is, és úgy általában is –, ragyogó jövő előtt áll.
Azóta is csak álldogálok a ragyogó jövőm előtt és azon tűnő-döm, hogy azon a 350 oldalas regényen, amit írtam, mi az ördög kerül 1800.-, vagy 2200.- forintba. Mert ugye (ahogy a föntiek is bizonyították) a papír, a kötés, a nyersanyag, nyomdaköltség a szerkesztés és a kiadó adminisztratív tevékenysége, a terjesztés, a könyvesbolt rezsije satöbbi nyilván töredéke az árának, (ahogy nem csak a mobil telefon, de a vizespohár esetében is kimutattatott), az smafu, az mondjuk száz forint, ha lehet. A többi nyilván az én innovációs, kreációs tevékenységem ára, azzal az én szürkeállományom van megfizetve, amiből az egész termék kipattant. Ha csak háromezer példányban adták is ki, akkor is száz forint az én szürkeállományom innovációs tevékenységének az ára példányonként. Akkor miből ered a további ezerhatszáz-kétezer forint, per darab?
Rejtély.
Mint ahogy az is rejtély, hogy egy, mondjuk, kétszázmilliós film forgatókönyvírója jogdíjjal, mindennel együtt miért nem kaphat többet (csak kevesebbet!) kétmillió forintnál, azt is sok apró részletben és a végső elszámolás csak a null-kópia elkészülte után jöhet. Egy rendező barátom azt mondja, hogy ő nagyon boldog lenne, ha a rendezői gázsiként megkapná minden filmből azt az összeget, ami a költségvetésben mint a fogyókellék ára van beállítva. A fogyókellék az, ami elfogy a forgatás során. Az étel, ital, amit a színész a jelenetben elfogyaszt, a jelmez, ami tönkre megy; a díszletből, makettből, ami meggyullad, fölrobban; a gépkocsi, amivel karamboloznak stb. Szóval az a kellék, amit nem lehet eltenni a következő filmhez.
Nem akarom az Elnök úr kedvét szegni – különösen most, mindjárt a beiktatása után –, de én a magyar tudósoknak nem jósolok túl fényes egzisztenciális (gazdasági) jövőt. Ahogy a magyar művészeknek sem. Pontosabban a kultúrtermékek előállítói közül azoknak, akinek az innovatív és kreatív képességeiből csak annyira futja, hogy leülnek az üres papír elé, és egy létező, működő, hiteles, igaz, ám fiktív világot, egy teljes értékű valóságot varázsolnak elő a semmiből.
De a reklámhoz, piárhoz, befektetéshez és beetetéshez, üzlethez, alkuhoz, szép új világunknak e valóban gyümölcsöző intellektuális tevékenységeihez mit sem konyítanak.