JELÖLŐ ÉS ÁBRÁZOLÓ SZIMBÓLUMOK

Természetesen ezek az instrukciók, a szimbólumok (emlékezzünk Anita fájó fejére) nem függetlenek a tudat belső jelkészletétől. Mert a szimbólum, a tárgyiasult tudatforma maga is a belső jelkészlet részévé válik, úgy is mondhatjuk: tudatosul. Tudatosítani valamit nem más, mint a valóságot a szóban (vagy egyéb szimbólumban) tárgyiasult, társadalmilag érvényes jelekkel kifejezni, ill. ezek segítségével visszatükrözni. Tehát nem az elvont szimbólum épül be a tudatba, hanem a valóság mása, a képzet-egész, amelyre vonatkozik, egyetlen komplex ingerként kapcsolva össze a képzet-egésszel a szimbólumot.
Hogy zajlik le ez a folyamat? Anita pici lány korábban evett először krumplis nudlit. Akkor még azt se tudta, hogy hívják. Később megtanulta, hogy a KRUMPLIS NUDLI hangtest ezt az egyetlen, konkrét tányér ételt jelöli, amit éppen eszik. („Hogy mondjuk ezt a papit, Anita?” „Krumplis nudli! Úgy bizony! Okos kislány vagy!”) Az már Anita fejlődésének egy későbbi szakaszában történt, amikor megtanult elvonatkoztatni és általánosítani, és rájött, hogy a „krumplis nudli” hangtest az ételeknek ezt és ezt a speciális fajtáját jelöli, és lassan egyetlen képzet-egésszé formálódott az agyában a krumplis nudlival kapcsolatos valamennyi emléke (állandóan kiegészülve új benyomásokkal, tehát a keddi, üzemi étkezdében felszolgált és a pénteki, a mamánál evett nudli emlékével is), és elválaszthatatlan egységbe ötvöződött a KRUMPLIS NUDLI hangtesttel, mint a tárgyalt képzet-egészt jelölő kommunikációs szimbólummal.
És ha az olvasó unná már a krumplis nudlit, e mintára gondolja végig, milyen képzet-egész kapcsolódik az ő tudatában a SZERELEM szimbólumhoz, és hogy egyesíti ez a képzet-egész valamennyi élményét és emlékét, személyes és közvetett tapasztalatát a szerelemmel kapcsolatban gyerekkorától mostanáig.
Ez a jelenség, mely pszichikailag feltételes-reflex természetű, szociológiailag elvárásnak tekinthető. Az egyén ugyanis elvárja, hogy pl. a piros színnek mint közlekedési jelzésnek a használati köre a „tilos” jelzésére terjedjen ki, Anita elvárja, hogy ha az étlapon a TÖLTÖTT BORJÚ jel szerepel, azt szolgáljanak föl, és ne krumplis nudlit (mert már ő is unja), és épp így elvárja , hogy a KECSKE hangtestnek, mint nyelvi jelnek a használati köre egy bizonyos állatfajtára vonatkozzék stb.
Ha csak felületesen nézünk is körül a kommunikációs szimbólu-mok között, szembetűnik, hogy ezek két nagy csoportra oszthatók. Vannak olyan szimbólumok, melyeknek jóformán semmi közük sincs a jeltárgyhoz azon kívül, hogy társadalmi megegyezés alapján éppen rájuk vonatkoztatjuk őket, és vannak olyan szimbólumok, melyek valamilyen módon magukban hordozzák, mintegy „tartalmazzák” is tárgyukat.
Pl. a közlekedési jelrendszerben a zöld szín tárgyát, a „szabad utat” épp csak jelöli. De az „iskolát” jelző közlekedési jel, mely két egymás kezét fogó kisgyereket ábrázol, valamiképp magába foglalja, átvitt értelemben persze, az iskolát magát. Vagy pl. a KECSKE hangtest mint nyelvi jel a használati szabályon kívül semmivel sem kötődik tárgyához, a valódi kecskéhez. De a MEKEG szóban már a kecske hangja is benne van. A MADÁR szó jelölhetne akár görényt is. Miért ne? Megegyezés kérdése az egész. A németek például azt mondják: FÓGL. Az angolok: BÖRD. De a CSICSEREG szó már semmiképpen sem jelölhetne repülőgép-berregést vagy tehénbőgést. Abban a jeltárgy valakiképp benne van, mert utánozza, ábrázolja is.
Próbáljuk elkülöníteni, elnevezni a szimbólumoknak ezt a két nagy csoportját. Azokat a szimbólumokat, melyek tárgyukat valamilyen formában ábrázolják nevezzük el depiktív – azaz „lefestő” –szimbólumoknak, azokat, melyeket csupán a társadalmi megegyezés rendel tárgyuk mellé denotív – azaz „jelölő” – szimbólumoknak.
Magától értetődő, hogy a denotív szimbólum a dolognak a fogalmi lé-nyegére utal, míg a depiktív a dolog alaki lényegére. Ez a két funkció világo-san szétválik a különböző kommunikációs jelrendszerekben, de az emberi nyelv az a különös képződmény, hogy ott nem csak egyszerűen a hangutánzó vagy hangulatfestő szavak jelentik azokat a szimbólumokat, melyek ábrázolják is (egy kissé) tárgyukat, nemcsak jelölik. A nyelvi jel tudniillik univerzális szimbólumrendszer; egyformán képes jelölni és ábrázolni is, a tudomány nyelve éppúgy lehet, mint a művészeté.
A természetben nincsenek tiszta formák (pont, egyenes, kör, háromszög stb.) ezek az emberi elme absztrakciói. A kommunikáció szimbólumai között sincsenek tisztán fogalmi vagy ábrázoló szimbólumok, csak trendek, tendenciák vannak; arányok, dominanciák. Ezt figyelembe véve mondhatjuk, hogy a depiktív, vagyis az alaki szimbólumok szubjektívek, az adó személyisége döntően meghatározza, és dekódolása döntően a vevő személyiségétől függ. Ezzel szemben a fogalmi szimbólumok objektívek, legalábbis objektivitásra törekednek és igyekeznek függetlenedni mind az adó, mind a vevő szubjektumától, személyiségétől. Ezért a fogalmi szimbólumok a tudományos kommunikáció jelei, az ábrázoló, alaki szimbólumok viszont a művészetek jelei; más szóval azok a szimbólumok, melyeknek esztétika töltésük van, mindig a depiktív, a dolgot, amelyre vonatkoznak, valamiképp ábrázolni is képes szimbólumok.
Az esztétika nagy kérdése a következő:
„Minden boldog család hasonló, de a boldogtalan családok mind a ma-guk módján boldogtalanok. Az Oblonszkij házban minden összekavarodott.”
A fönti szöveg (nyelvi jelcsoport) három száraz kijelentő mondatból áll, lehetnének akár egy tudományos értekezés részei. De ez a három kijelentő mondat a világ egyik legnagyobb regényének a kezdete, vagyis már így is sistereg belőlük az esztétikai töltés. (Azaz, talán így, összefüggéseikből kiragadva nem, de az egész részeként bizonyosan.) Így kezdődik Lev Tolsztoj Anna Kareninája.
Ezerszám sorolhatnék még példát. „Mindig tudtam, hogy a feleségem megcsal. Na de ezzel?!” Abszolút hétköznapi, akár kocsmai dialógus is lehet-ne, de nem az. Egy ugyancsak óriási regénynek, Füst Milán Feleségem története című regényének az első mondata. Példákat hozhatnék a képzőművészet, a film, a színházművészet, akár a zeneművészet területéről is. A hétköznapi élet zörejeként ható hangsor nagy művészi értékű zenemű része lehet. Még a költészetből is hozhatok számtalan példát. „Megy a juhász a szamáron, földig ér a lába.” Mitől vers ez? „Montgomery a vár neve, hol aznap este szállt, Montgomery, a vár ura, vendégli a királyt.” Érdektelen mondat lehet egy többkötetes unalmas történelemkönyvből, de nem az. Arany János egyik legnagyobb, legbravúrosabb, leghatásosabb balladájának két sora!
Látszólag tehát nincs biztos, látható külső, formai mutatója annak, hogy egy kommunikációs szimbólum sőt: hosszabb-rövidebb szimbólum-rendszer) ábrázoló-e (depiktív), vagy jelölő (denotív). [Némely szerzők szerint: denotatív.]