Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet

Azt is József Attila írta, hogy „Mindenkor idejük van a zsoltároknak”; egy irodalommal foglalkozó periodikában mindenkor helye van a költőnek, de most nem minden aktualitás nélkül idéztem.
Mióta az ember társadalomban próbál élni, örök gondja a rend és a szabadság korrelációja. A kettő föltételezi is, de ki is zárja egymást; nem csak Marxot, akár Hegelt is idézhetem, ha azt mondom, hogy a rend és szabadság dialektikája szabályozza az emberek együttélését.
Napjainkban, kies hazánkban a gyűlöletbeszédnek nevezett uszítás körüli vita teszi aktuálissá rend és a szabadság ellentmondásának dilemmáját. Joga van-e a demokráciának megvédenie önmagát akár a demokrácia szélsőséges megnyilvánulásai korlátozása árán is?! Mit veszélyeztessünk? A kisebbségek, bizonyos embercsoportok érzékenységét, testi épségét, akár életét vagy az abszolút szólásszabadságot?
Nem gúnyolódom, mert a szabadság korlátozása a legkisebb aránytévesztés esetén is a szabadságjogok súlyos megsértéséhez, zsarnoksághoz, totális diktatúrához vezethet; demokráciánk védelme ürügyén a nyílt társadalmat könnyen univerzális börtönné változtathatjuk. Itt, Közép-Európában különösen, ahol a totális diktatúrára és a gyűlöletbeszéddel, kirekesztéssel kezdődő genocídiumra is túl közeliek a példák. Nemcsak csak Hitlerre és Szálasira, de Sztálinra és Rákosira is gondolok. Nem csak a Holokauszt során áldozatul esett hatszázezer etnikailag zsidónak tekintett magyar állampolgárra, de a Don-kanyarban, a nácik elé túszul odavetett kétszázezer magyar katonára is gondolok, akikért nem sok könnyet ejtett a magyar történelmi uralkodó osztály.
Vagy szabadság van, vagy rend: így fest a dolog első megközelítésben. Csakhogy a normális ember mind a kettőre igényt tart, a szabadságra és a rendre is. Nem olyan bonyolult ez: csak mint a tűz és víz. Látszólag a természet két legellentétesebb eleme, de víz nélkül sem élhet az ember, és most már tűz nélkül se nagyon, túlzottan hozzászoktunk. És vajon a tűz és víz kezelése, hogy mindkettőből legyen szükség szerint, de azért ki ne oltsák egymást, nem aránykérdés-e? És mi a sok, mi a kevés? Ha kiapad a folyó, ha az erdő, mező sivataggá válik, éppolyan veszélyes, mint a nagy, pusztító árvizek, melyek nem csak házakat, de fél városokat is elsodorhatnak. Tűz nélkül sem főzni, sem a hideg ellen védekezni nem tudunk, a Prométheusz mítosz, és a családi tűzhely fogalma egyaránt szimbolizálja a tűz jelentőségét az életünkben, de sem a vulkánkitörések, sem a többezer hektáros megfékezhetetlen erdőtüzek nem biztosítják, hogy „az otthon, mint a nagyvilág, ki ne hűljön”. Nem az atombombák izzó tűzgömbjéért, nem a napalmbombáktól égő, földig rombolt városokért hozta meg Prométheusz emberfölötti áldozatát.
Gyönyörű szép, és az esztétikai szimbólumok nyelvén tökéletesen érthető a költő látomása:
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,
nem kartotékadat.
Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet,
Jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
De hogy lehet mindezt egyértelmű és egzakt, kijátszhatatlan törvényekbe foglalni? És a törvény szankcionálására létrehozott erőszak szervezeteket miképp bírja a jogalkotás demokratikus hatalmi ága kordában tartani?
Ezekre a kérdésekre nincsen még pontos válasza a XXI. századnak.