Kislány a vérfürdőből
Idegenek. Petőcz András regénye, Palatinus, 2007

A második regény, amit a szerzőtől olvasok. De nem mese, mint a Születésnap, semmi lebegés, és nem sugározza a szeretetet. Elrejti. Megköti.
Ismeretlen, távoli világ, és ijesztően ismerős.
A kislány, aki mesél, nyolc éves, és a mamája akkor még él. Menekülnek, a menekülés állapot. Honnan, hová? Mindegy. Rejtőzködni kell, hazudni, szerepet játszani, hallgatni és nem nézni senki szemébe. S tilos megbízni az emberekben, ha túl akarod élni. Anna? Ez sem biztos. De valahogy el kell nevezni. Nemcsak az írónak, a kislánynak is meg kell neveznie önmagát. De nem fontos az se… Három vagy négy esztendő története, pontosan ez sem tudható. Pár esztendő, amikor egyre rosszabb lett, minden egyre sötétebb és zavarosabb lett, egyre több és egyre többféle az idegen, civil és katona, és egyre kevesebb az emberség, az ennivaló, a meleg, a tisztaság: egyre több a halál, egyre kevesebb a biztonság, egyre több a félelem, és az események végén törvényszerűen bekövetkezik a vágóhíd… már nem is csodálkozik az ember. Csak iszonyodik.
Anna túlélte, talán ép elmével, de nem tudja, minek. A soka-dik számú vágóhidat. Lehet, hogy Beszlán? A hírekben nevezték így; a gyerek nem nevezi meg.
Az iszonyat mindenesetre napról napra természetesebb, ahogy a zongorista szájából előbújó patkány, a hegyes kis szimatoló orrával, mozgó bajuszával… A félelem annyira normális állapot, hogy Anna már nem is érzékeli, lassan az olvasó sem, a kislánynak egyetlen öröme van: a néhány rövid pillanat, amikor biztonságban érzi magát, nem kell félnie. Mondjuk, sebzett gerinccel, béna lábakkal, süketen a kórházban, amikor „kedvenc orvosom” leül a betegágy szélére. Az a boldogság.
Hol is? Valósszínű, hogy Csecsen földön, a Kaukázusban, de nincs kimondva… a Város neve sem. Jogosan, mert bárhol történhetne. Mikor? Azt is elhallgatja a szerző, mert akármikor… tegnap is, holnap is… harminc perccel a háború előtt. Vagy a háború alatt. Vagy utána. Bármikor. Én sem vagyok kíváncsi, mert a kislány konkrétumokat mond, és ez a lényeg. „Nyár van, augusztus vége. Senki sem megy ki szívesen az utcára. Gyerekek is tűnnek el, és felnőttek is.”
Kérdés: miért éppen kislány? Mert a vágóhíd az iskolában volt? Vagy csak olcsó hatásvadászat lenne? Nem, és nem: a gyereklány szenvedése örök szimbólum. A patkány is szimbólum, de önnön ellentétévé lesz. A kislány ugyanolyan tárgyilagosan beszél róluk, mint a fegyveresekről, a barbárokról, a még idegenebbekről (mert itt mindenki idegen, Anna is; az idegenségben csak fokozatok vannak), a patkány csak undorító de nem fenyeget. Az idegen vagy a katona akkor is fenyeget, ha látszatra teljesen olyan, mint egy ember. „Ők is csak emberből vannak – mondta az anyám –, ők is csak túl akarnak élni.” A kislány nem hallgat el semmit, de csak azt mondja, amit fontosnak tart, és hamarosan megérzem: csakugyan az a fontos: az a szűk horizontú, de tárgyszerűen valóságos, fenyegető világ.
Fenyegetnek a katonák, az idegenek, a „barbárok” és legin-kább a szóbeszéd. A hírek. Hogy mi várható. Egyszer vége lesz? De nem hihető, hogy bármi véget érhet. Itt ez a világ rendje. (És nem csak itt…) És csodákat sem várnak. A felnőttek fantáziálása távoli, a gyerek nem fantáziál, megszokta, hogy csak konkrétumokban érzékelje a világot. Egyetlen álmot ismer: el innen!
A mesélő, a kislány minden szava koppan. Nem száll, nem lebeg. Száraz és konkrét, akár egy orvosi látlelet. Fantasztikus pró-za. Mert akármilyen dísztelen, itt mégis egy szeretetre éhes kislány beszél a rettenetről, így éppen tárgyiasságában torokszorító. Az is, amikor, harminc perccel, a háború kitörése előtt, azt mondja:
„Tökéletesen egyedül vagyok.”