Körmesék

No végre! Ez nem akar más lenni, mint ami. Mesefüzér. A szavaknak külön is, együtt is értelmük van, a történet önmagát jelenti, elrepít egy másik világba, ami úgy fiktív, hogy létezik. Vagyis irodalom. Petőcz András A születésnap, Palatinus, 2006
Schnitzler Körtánca még valamihez képest kiürült világ, ott érzem benne a lehetőségek nosztalgiáját: lehetne gyémánt is, de csak hamu. Kornis parafrázisából, a Körmagyarból, az ellenpólus feszültsége hiányzik. Csupa mocsok, viszonyítani már csak az emlékeihez tud, akinek vannak még emlékei. Akinek emlékei sincsenek, az zavartalanul lubickolhat a csatornában.
Petőcz András Születésnapja körbeérő mesefüzér, de csak az önmagába visszatérő körforma emlékeztet az elődökre – talán nem is elődök… csak a recenzens keresi a történelmi kapaszkodókat. Nem felnőtt visszaemlékezés, nem is a gyerek meséje, szerencsésen helyezkedik el a kettő között. Ettől stilárisan a föld fölött lebeg, de földközelben; nem éri a sár, de érződik rajta a fű, a föld szaga, a vakondtúrás, a giliszta szaga, a lúdbőrző eső szaga és a napsütés keltette pára szaga: szóval csupa gyönyörűség.
Az emberek olyanok amilyennek a gyerek látja, meg nem is, mert az Apa is látja őket és minősíti, Anya is, „nővérem, az Irma” is; és az egész felnőttvilág. Így csak kedves bumburnyákok, de nem szörnyetegek, pedig hát, végeredményben lehetnének azok is, szemlélet kérdése az egész. „A kisgyerek, aki voltam, ma is él, s a felnőttet a bánat fojtogatja”, de nem könnyezik”. Ettől a mondattól éppúgy nem tudok szabadulni, mint József Attila másik mondatától, hogy: „Makacs elmúlás tolja a világot.” És én sem könnyezem. Hisz az egész szívmelengetően jópofa, ettől olyan fájdalmas, hogy a rezignált elmúlás mégis meglegyint.
Szeretnivaló világ, jól érzem magam benne, fáj, hogy véget ér – a történetek sora is, maga a regény is, még elidőznék a lapok között. Mert szeretet van a lapok között, mert jóság van a lapok között és még humor is; vajon ismerünk-e ma fájóbban hiányzó hiánycikkeket?
Petőcz költőként kezdte, ezt tudom, de most nincs jelentősége, mert a kötet nyelvi leleményei (nem fukarkodik velük), nem olyanok, mint amikor a prózaíróban, ahogy mondani szokás, egy költő veszett el, hanem nagyonis prózai nyelvi lelemények. Világos, hogy a nyelvvel legjobban a költő tud bánni, de egészen más módszereket igényel a költészet, mint az epika, Petőcz tudja ezt, és a nyelvi bravúrjai epikai bravúrok. Nagy-Máté Jani, a kifőzdés, nem csak úgy a vakvilágban kiabálja a konyha felé, hogy egy marha kér szépen meggyel a nyakában – főtt marhahús meggymártással –, vagy éppen, ha a hölgyvendég egy kakaós palacsintát szeretne, hogy kakis a hölgy pintája! – ennek nem ér-telme van, hanem szigorú nyelvi logikája, és bármilyen vicces, sőt imádnivaló, a következményei tragikusak, mint az élet. Erről mondtam én, hogy a könyv szemlélete a gyerekvilág és a fölnőtt világ közé van „belőve”, a gyerek emlékei nem szállnak el a légbe, mert a valósághoz szögezi az Apa vagy Anya, vagy az Irma kommentárja, amin persze éppúgy megcsillan már az emlék opálos visszfénye, mint a gyerek történetein, és ettől olyan, hogy lebeg, és egyszerre lengi be a földszag és a szférák illata.
Költészet, de nem vers. Hangsúlyosan epika. Nem is Gellérit idézi, hanem Füst Milánt, aki rajongani tudott Gelléri tündéri realizmusáért, ahol a realizmus a lét, az egzakt és kegyetlen tények sora, és a tündéri az érzelem, a legtisztább, mélyről jövő empátia és szeretet. S ez sugárzik át Petőcz prózáján; s én hiszem, hogy ez a legfőbb érték ma, amikor az atomizált ember riadtan szégyenkezik az érzelmeiért – ha még maradtak érzelmei.