Kutyáim második otthona: az autó

Az autó már régen nem luxuscikk, a modern élet szerves része lett, logikus, hogy az ember egyre több kutyát lát kocsiban. Hozzászoknak. A feketerigó is alkalmazkodott a városi élethez, akár a verebek és a galambok; nálunk, Békásmegyeren a szarkák már csapatostul megjelentek, sőt a tarkaharkály is lejött az erdőből, s alig húsz méterre a házaktól kopogtatja a fákat. Szépek mind, én örülök nekik, de nem biztos, hogy a fajtának és az ökoszisztéma egyensúlyának használ… Húsz-harminc éve még gyakori eset volt, hogy némelyik kutya nem bírta az autót, remegett a kocsiban, bevizelt, hányt, pánik-rohamot kapott, szétmarcangolta a kárpitot, fejjel ugrott az ablaknak, hogy kitör-jön. Ez ma már egyre ritkább.
Harminc éve, amikor az első Zsigulimat kiutalták, Boriska kutyám már hat éves volt és én aggódtam. Egy B-kategóriájú puli, akinek a nagyanyja még juhokat terelt, hogy szokja meg az autót? Nagy ellenállásra számítottam. Kinyitottam a hátsó ajtót, hopp! – a kocsi belseje semmi csáberővel nem bírt, a kutya értetlenül állt a tátongó űr előtt. Aztán beültem a volán mögé. Hopp! Semmi. Na jó. Harmadik kísérletképpen ismét beültem a helyemre, viszont most a jobboldali első ajtót nyitottam ki, az ú.n. „anyósülés” ajtaját. Hopp!
A kutya minden zavar és tétovázás nélkül beugrott és leült mellém, akár egy gyakorlott mitfárer. Remek! Na most meglátjuk, mi lesz, ha a kocsi elindul, és hogyan szoktatom hátra. Indítottam. A gyorsulás ereje odaszorította a kutyát az ülés támlájához, Boriska meghökkenve pislogott – milyen hülye vicc ez?! – de nem mutatta. Egy puli?! A puszták, a sztyeppék királya?! Csak nem gyullad be attól, hogy ez a vacak, ez az akármi megindult alatta?! Különben is itt a gazda, és ő sem gyulladt be.
A többi már ment. Csak le kellett terítenem a hátsó ülésre az ő megszokott rongyait, és megmutatni: itt a kutya helye. Isteni autóspartner lett, mindenhová magammal vittem. Csak azt nem értettem, mitől volt ilyen magától értetődő számára a kocsi? A puli, ugye munkakutya. Terelőkutya vagy házőrző. Ha a gazda nem is mondja meg, mi a dolga, a puli kitalálja, mert büszke és méltósága van, és nem szereti ingyen pusztítani a kenyeret. Boriska tehát kitalálta magának, hogy neki az a föladata, hogy őrizze a kocsit. Ez úgy derült ki, hogy egy strandolás alkalmával a barátomat küldtem valamiért a kocsihoz, őt pedig Boriska ismerte és imádta születése óta, de amikor benyúlt az ablakon, a kutya majdnem leharapta a kezét. Barátság ide meg oda, a munka az munka.
Mostani kutyám, Benjámin, a spániel, meg egyenesen kocsibolond. Minden idegen kocsiba beszállna. Ha rájön a készülődés jellegéből, hogy most autózás lesz, magánkívül van örömében; forog, mint a kerengő dervis, alig lehet a pórázt ráadni. Az ember, persze, kíváncsi állat, mindig azt akarja megfejteni miért? Először is biztosan azért, mert eléggé ingerszegény életében – nem játszom vele eleget, az, hogy én ülök a gépnél, ő meg nézhet, nem igazán növeli az adrenalin szintjét –, mindig esemény az autózás.
A másik oka alighanem az lehet Benjámin autóimádatának, hogy az első dolog, amit velünk együtt megismert a világból, miután az anyja mellől, az alomból kiemeltük, az autó volt. Feleségem két tenyerébe fogta, mellém ült Benjáminnal, én vezettem. Így indult el az új élete felé, a valódi kutyaélet felé, az alomból a gazdáihoz, az új, végleges „falkába”. Alighanem ezért érzi, hogy az autó szerves része az ő életének.
Bármennyi időt eltölt a kocsiban, soha meg nem unja. Legföljebb akkor vakkant föl, méltatlankodva, ha megállunk. – Most mi van?! – Többször mentünk már vele hosszabb útra külföldre; az előfordult, hogy este a szálláskeresésnél gond volt vele, az úton soha.