Legtitkosabb vágyaink?

André Malroux írja a Conditions l’humain című regényében, hogy egy emberből annyi a mienk, amennyit változtattunk rajta. Gondolj a gyerekedre. Ha nem változtattál rajta tanítással, példamutatással, szeretettel (néha szigorral is), akkor csak genetikailag a tiéd, és annak alig van jelentősége. Gondolj a szerelmedre. Pontosan annyi a tiéd belőle, amennyit változtatni bírtál rajta – akarva vagy akaratlanul –, és még ha el is szakadtok egymástól, az a része örökké a tiéd marad… (Vigasz? Nem erről beszélek. Tény.)
Tanár, népszónok, politikus, akár edző is; tanítványait, követőit, híveit annyira mondhatja magáénak, amennyit a gondolkodásukon, a magatartásukon változtatni tudott. Ja, és még valami… ezt nem biztos, hogy Malraux is leírta: akin egy jottányit is változtattál, azért felelős vagy.
A média egyik kedvenc botránytémája, hogy a kutya emberre támadt. Széttépte a gazdáját vagy az udvarba betévedt szomszédgyereket – a variációk száma végtelen. Mert annak nincs hírértéke, hogy a krokodil evett meg valakit, ez a dolgok rendje. De a kutya a miénk. Ő az ember legjobb barátja. Az ember kreatúrája, nemhogy változtattunk rajta, de jóformán mi csináltuk! Nem fordulhat ellenünk, és ha mégis, az skandalum! Az már hír! KUTYATARTÓK RETTEGJETEK! (Többen veszik a lapot, nő a tévében a nézőszám!)
A farkas közeli rokona, féltestvére vagy unokatestvére, az őskutya falka követni kezdte az emberhordát a hulladék miatt. Az ember rájött, hogy ez a falka kész takarítóbrigád, és megtűrte. Majd az együttműködés elmélyült. A kutya ugatott, jelezte az ellenséget is, a zsákmányt is, segített szagolni és hallani. Később már vadászni is segített, a végén a kölykök bepofátlankodtak a gyerekkölykök vackára. Nem lehetett elzavarni őket, olyan kedvesek voltak.
Innen az ember kézbe vette a kutya evolúcióját. Belenyúlt a természetes kiválasztásba, maga válogatta és pároztatta az ő céljainak legjobban megfelelő egyedeket. Ezzel elkezdődött a tudatos tenyésztés, melynek során igen mélyen és alaposan, jóformán genetikailag változtattunk a kutyán, hihetetlen sok dolgot megtanítottunk neki, hogy szocializáljuk, hogy az emberrel való együttélésre alkalmassá tegyük. És persze azokat az egyedeket szaporítottuk, akik tanulékonyak voltak, sőt, jó kedvvel, örömmel tanultak. Az a béna ötlet, hogy küllemre válogassuk az egyes fajtákat, csak legújabb kori civilizációs elmebaj az ebtenyésztők körében. A fajtatiszta kutyák közé akkor kerülnek gyilkos egyedek, amikor csak a nyerészkedés vezérli a tenyésztőt, és a külső alapján kiállításra válogat a szép, de rossz természetű megbízhatatlan „hamis”, gyönge idegzetű kutyák között.
Mindig mondom: nem a pitbull, a staffordshire terrier, a bullterrier tehet róla, hogy gyilkos, vérengző kutya, hanem az ember, aki a harci kutyát a kutyaviadalokra „gladiátornak” kitenyésztette. A harci kutya az ember véres névjegye.
Persze mindent elkövettem, hogy a kutyáim hallgassanak rám, szófogadóak legyenek, hogy ne csak a jutalomfalatot várják, hanem a szeretetet, a dédelgetést is. És minél kezesebb a kutyám, minél jobban érzem a szeretetét, annál nagyobb a felelősségem iránta. Kutyát elverni a háztól, kidobni a kocsiból, elaltatni, ha nekem terhes, ahelyett hogy kivárnám, amíg az élet neki terhes…?
Ember az ilyen? Nem. De nem is állat. Szörnyeteg!
Elhanyagolható kivételtől eltekintve kutyát teremtettünk, de nem a képünkre és hasonlatosságunkra, sokkal jobban sikerült, mint az ember.
Egyetlen sanszunk lehet: a legtitkosabb vágyainkat alkottuk meg a kutyában, olyanok szeretnénk lenni, mint ő. És akkor talán nem vagyunk reménytelenek…