Mezei András könyve. Emlékezz!

Van, aki beviharzik a költészetbe borzasan, mint kamasz forgószél, van akit megérlelnek az évek, az empátia, s szenvedés. Mezei ez utóbbiak közé tartozik. Mindent átélt, ami megtörtént az övéivel, és a fikció igazabb, mint a valóság. Őt tuszkolták a vagonba, puskatussal a hátába csapva, az anyanyelvét beszélő honfitársai, nyolcvanadiknak; ő szédült ki a rámpán vakon a pengeéles napfényre, őt irányította egy takarékos mozdulattal Mengele a halálba vagy rabszolgamunkára; ő tolta a kordén kisfia és édesanyja holttestét a gázkamrától a krematóriumig, merev pókerarccal, mert ha rájönnek, hogy fölismerte a szeretteit, agyonlövik; ő állt mezítláb órákon át az Appelplatzon a hóban; ő vonaglott a gázban, ő szállt ki barna koromként a kéményen; ő tá-madt föl, hogy fölszabadítsák, hogy hazatámolyoghasson, ahol nem ölelő karok, hanem gyanakvó tekintetek fogadták, és összesúgtak a háta mögött „egy ment be, kettő jött ki”, tudniillik a gázból, és ő nem fordult hátra, amikor meghallotta, hogy ne kelljen látnia, ki volt.
És aztán megírta ezeket a verseket. Nem negyven napig, nem negyven évig – negyven évszázadig tartott s még tovább. Mindennap leszállt a pokolba akár a mélybúvár, és mindennap fölbukott onnan egy verssorral, egy versszakkal, vagy csak egy-egy szóval, névmással, jelzővel, igével.
Erre a kötetre csak ő volt képes, mert „mint fán se nő egyforma két levél” ezt csak ő tudhatta, ő láthatta így. Attól ragad torkon, hogy olyan földhözragadt; kis világokról szól, kisemberekről, slemilekről, hogy a szenvedés nem harsonás nagyzenekarral szól, nem is messze búgó orgonán, hanem hétköznapian cincog, mint a szájharmonika. A pokol kis pillanatai. Amolyan evidenciák. És nagy költészet.
Ha már elviszik magukat, legalább velünk tegyenek jót, minden meglesz, ha visszajönnek.
Itt-ott a nőkön még kalap. A férfiakon egy-egy jobb télikabát.
Uram, valami nagy oka lehetett annak, hogy az irgalom nem jött, s ami jött… a csendőrök jöttek, a halál jött…
Mikor Mengele balfelé küldte Máriát s a gyereket, a megváltó akkor az ács üres karján is megszületett.
Felmenőim előrenyújtott üres csajkákkal lebegek súlytalan.
Feinstein, a memmeli zsidó felismerte lakószomszédját a kivégzőosztagban. Oda is kiáltott neki: Gusztáv! Pontosan célozz!
Hagyd népedet elpusztulni, könyörülj rajta, Istenem. Süllyedjen el a vesszőkosár, hagyd a kőtáblát üresen.
A németet, ki kenyeret adott ki nekem lakása ablakán, kirángatták mellém a gyalogmenetbe… egybeesett a Húsvét, a Pészah… azóta nem idegen tőlem az ő vére és az ő teste.
Győrben huszonnégy óra kellett, Veszprémben, Szombathelyen se több, az ország kisvárosaiban a zsidók névsorát… többnyire szégyenkezve, általában sajnálkozással… elkészítették. Kiadták.
Jézus? – van úgy, hogy egy zsidó is túl sok egy országnak, Uram…
Nem kellene beszélni róla. Leginkább csak idézni kellene. Az egészet. De az lehetetlen. Olvasd el! Add tovább! Ne félj tőle, nem röpcédula… emberi történet… Művészet.
Különben is… hatvan év után a körúton nyilaskeresztek, Szálasi képmása… miért ne, mondják, vagy szabadság van, vagy nincs, de ha egyszer szabadság van, mondják, mindent szabad, csöndben várjuk a csendőröket, a vagonokat, a Don kanyarba vivőket is, meg a német utászokat, hogy fölrobbantsák a hidakat Budapesten…
Nincs rá törvény, hogy nem szabad Budapesten hidakat robbantani, az nincs benne az Alkotmányban.
1944 március 19-én szállták meg az országot a németek, negyven évre rá, 1984 március 19-én megszületett a kisebbik lányom. Az élet mégis erősebb a halálnál. És több a jó ember, mint a gonosz, csak az nem hír, hogy Tóth Pista, Claus Schultz jó ember, arról nem írnak a lapok, azt nem mutatja a televízió, csak azt, aki ma is lemészárolt tizenhárom ártatlant, köztük két asszonyt és négy gyereket.
Pedig mi vagyunk többségben.

Versek: Mezei András, fotógrafikák: So-Ky (Sós László, Kemény Éva) Album. 225 x 225 mm. 211 oldal. C.E.T. Belvárosi könyvkiadó, 2004