Műveljük csak kertjeinket

Lelkes sosem voltam, az igaz, de felelősségteljes komolysággal próbáltam tenni a dolgom, és önzőnek, gyávának tartottam, aki megfutott a kihívások elől mondván: „műveljük kertjeinket”.
Az első komolyabb sikerélményem kétségtelenül az volt, hogy jóformán a magam erejéből túléltem a világháborút. Gondoljuk meg, egy tizenhárom éves srác számára nem semmi! De utána azt hittem, most csakugyan a kezünkbe vehetjük a sorsunkat, megbabonáztak a Fényes Szellők: „holnapra megforgatjuk az egész világot!” Apám hiába próbált kijózanítani: „ezek azt mondják, történelmet csinálnak – tanuld meg, kisfiam, a történelmet nem csinálják, a történelem lesz”. Aztán a Rákosi diktatúra alatt megtanultam, hogy valóban nem mi csináljuk a történelmet, de ötvenhatban újra bedőltem a látszatnak, megint azt hittem, hogy a sorsunk a saját kezünkben van, és megint kiderült, hogy nálunk nagyobb erők döntenek: az élet csak megtörténik velünk. Egy pillanatra még meginogtam a rendszerváltás táján, és megint csalódtam. Persze, hogy a nálam nagyobb hatalmak dönte-nek.
Egy időben súlyos depresszióval küszködtem és azt mondtam a pszichiáternek: semmivel nincs több bajom, mint másnak. Más miért bírja, és én miért nem bírom? Az orvos azt kérdezte, szeretek-e vezetni. Kicsit szégyenkeztem, hogy értelmiségi létemre ilyen bunkó vagyok, de bevallottam: igenis szeretek vezetni, sőt! kimondottan megnyugtat.
Hát igen, mondta az orvos, szabályos értelmiségi szorongás. Ezt meg hogyan kell érteni?
A modern társadalomban alig van az egyénnek mozgástere, az élete sínen fut, akár a vonat. És ha az egyén önállóskodni akar, a vonat kisiklik, vagyis ha erőltetjük, hogy magunk döntsünk, az katasztrófához vezethet. Így hát tehetetlenül tűrjük, hogy az élet megtörténjen velünk, és ettől szorongunk. De a volán mellett állandóan döntési helyzetben van az ember. Minden közlekedési szituáció döntési szituáció, és ha megoldom, vagyis ha túlélem, sikerélményem van!
A diktatúra alatt azt hittük, hogy a demokráciában majd magunk irányítjuk a sorsunkat: a többségi akarat győz, így mind beleszólhatunk a világ folyásába, ám kiderült, hogy ez illúzió. Hiába tudnék én focizni, ha egyszer nem vagyok gólhelyzetben, nem én rúgom a gólt. Négy évben egyszer megkérdeznek, tetszik-e a csapat játéka, de egyébként csak rághatom az öklöm a tévé előtt. Véleményt mondani, azt szabad, a véleményéért már senkinek nem veszik a fejét! De beleszólni nem lehet. Elviselni, tudomásul venni, túlélni: ez jut nekünk, a közembernek, a népnek. Csak a magunk kis világában dönthetünk.
Az én döntésem, hogy a nyereségvágy uralkodik-e az életemen, vagy a méltányos szeretet. Hogy belerúgok-e a gyengébbe, vagy a hóna alá nyúlok. Hogy meghallgatok-e egy ellenvéleményt. Hogy szájon verem-e az asszonyt vagy elmosogatok. Hogy fölpofozom-e a gyereket, vagy elviszem óvodába. Hogy kellemes, normális embernek mutatkozom-e a magam szűk körében, vagy hisztériás zsarnok szörnyetegnek. Lehet, hogy a szkeptikus bölcseknek van igazuk: műveljük csak kertjeinket – mást nemigen tehetünk.
Legföljebb vigaszképpen azt mondjuk: a sok művelt kert végülis kultúrált tájjá olvad össze. A jó emberek erényei: a jóindulat, a tisztességre való hajlam, a segítőkészség, a szeretet felelőssége valamiképp együttesen adja azt a társadalmi légkört, amiben vagy elviselhető az élet vagy elviselhetetlen.
Ez a közösség hatalma. Az egyetlen erő, amivel a politika sem bír.