Művészet és tudomány dialektikája

Esztétikai jellegű emberi csinálmányok – mondtam az előző számban, s ezzel eljutottunk ahhoz az általánosításhoz, amit gondolatmenetünk elején kerestünk. Igen, számomra is úgy merült föl a kérdés negyven évvel ezelőtt, hogy nem esztétikai értéket vagy értékmérőt akartam találni (az sem problémamentes persze, hogy melyik a jobb – Ady csakugyan nagyobb költő Szabolcska Mihálynál, Kosztolányi Gyóni Gézánál? S ha igen, miért?!), engem mégis az érdekelt, hogy Anita elalél, ha a Korda Gyuri azt énekli neki, hogy „Nem vagyok ideges, fő a nyugalom…”, de Eszter akkor érzi nagyjából ugyanazt, ha Székely Mihály énekli neki a Sarastro áriáját a Varázsfuvolából. Ha a két dolog lélektanilag ennyire hasonló hatást vált ki, mi bennük a közös? Épp a népművelés szakot végeztem a bölcsészeten – szakmailag is izgatott a kérdés: nem arra voltam kíváncsi, ami a két jelenséget elválasztja, hanem ami összeköti.
Közelítsünk egy egzakt tudomány, a kommunikáció elmélet felől, gondoltam. Ez az informatikai forradalom korában korszerű is, divatos is. Ja, és főképp: nem lila köd, hanem konkrét. Természettudomány. Vagyis a mai ember számára, aki a technológiákban otthonosabb, mint a filozófiában – megfoghatóbb. Valami fogódzót, a művészi érték tekintetében is nyújt (erről később), de leginkább a tudományt képes a művészettől elválasztani, illetve összekötni vele. Megint valami korrelációs ellentétpár félére bukkantunk, igen, a tudomány és a művészet viszonya, mint annyi ellentétpáré – dialektikus.
A művészet tudatosan és vállaltan szubjektív, arról szól, hogy én (az alkotó) miképp látom a világ egészét, és te, (a közönség, a befogadó) akkor veszed a lapot, ha bizonyos mértékig egy hullámhosszon vagyunk. Ha átfedés van a te szemléleted és az én szemléletem között, vagyis a világ egészét te is olymódon látod, ahogy én. A tudomány ellenben objektivitásra tör, és megpróbál a szubjektumtól, a személyestől elvonatkoztatni. Megpróbál – mondom, mert nem tiszta entitásokról, hanem tendenciákról van szó.
A tudományban az az igaz, ami tárgyi bizonyítékokkal igazolható, vagy laboratóriumi kísérletként azonos eredménnyel megismételhető. Quod erat demonstrandum, vagyis amiképp bebizonyíttatott: a két végeredmény azonos: iksz egyenlő iksszel. A tudományos szimbólum nem a világegészre vonatkozik, hanem a dologra konkrétan, mert nem szemléletet rögzít, hanem tényt, faktumot. A jel jelentése természetesen a használati szabályával azonos, vagyis azt jelenti (jelöli) amire alkalmazom, de ez nem szubjektív, nem azt jelenti, én miképp látom, hanem hogy milyen önmagában (Ding an sich).
Mivel a tudomány mindig egyetlen, konkrét és partikuláris dolgot vizsgál, és egynemű dolgokat fog össze (általánosít), azért a tudomány a valóságnak mindig egy részletét, szegmensét tárja föl. Azaz a művészivel szemben, ami totális, a tudomány szegmentális. Mélységükben, vertikálisan vizsgálja a valóság dolgait, a horizontális kitekintés nem azt jelenti, hogy a világ egészére vonatkozik, hanem, hogy a sok-sok részletet próbálja meg egy pillantással áttekinteni. És ez a horizontális áttekintés az ismeretek mennyiségének növekedésével fordított arányban sikeres: minél többet tudunk, annál nehezebb polihisztornak lenni. A tudomány szakbarbárokat nevel.
Baj? Nem baj, vertikálisan így egyre mélyebbre áshatunk, de egyre nagyobb szükség lesz a művészi látásmódra, mert csak az képes a megismert valóság egészét totálisan áttekinteni. Megint a régi mániámat igazoltam: a művészet nem luxus, hanem az emberi társadalom alapvető szükséglete.