Nem adhattam mást, csak mi lényegem

De nem vagyok boldog tőle…
Nemesvitán nyaraltuk, a Balaton északi partja közelében, kettesben. Pocsék idő volt, fürödni nem lehetett, gondoltam, kimegyünk a Veszprémi Állatkertbe. Luca két éves és három hónapos volt; onnan tudom, hogy még pelenkáztam. Amikor megálltunk az Állatkert parkolójában, a Lada lapos csomagtartóján tettem tisztába – így szoktam.
A bejárat felé, az aszfaltúton Luca ösztönösen eltaposott egy eléje kerülő pókot. Mehettünk volna tovább, de valami megállított.
A háború után a szeméttől elborított Budapesten nagy svábbogár invázió volt, évekig vívtam közelharcot a kéretlen társbérlők ellen, akkor sok svábbogarat tapostam el. Máig undorom van az egésztől, az eltaposott, reccsenve szétfröccsenő testektől is, magamtól is. Pedig nem babra ment: területünkért harcoltunk. Arról volt szó, kié lesz a lakás: a svábbogaraké vagy a miénk?! (Egyszer arra ébredtem, hogy a fülembe akar bemászni egy svábbogár… nem volt vicces.)
A vadászatot persze a családból csak én vállaltam, de nem voltam örömvadász. Utáltam a föladatot. Talán ezért nem tapostam el azóta bogarat, de különösen nem pókot: a pók valamiképp a szememben még háziállat is. Tehát azonnal rászóltam Lucára.
Mit csináltál? Bántott téged az a pók? A pók talán nem ugyanolyan állat, mint a pihés kiscsibe, a bársonybundájú medvebocs, aki olyan, mint egy kutyakölyök, mint a sárga pelyhes kisliba, kiskacsa, a kölyökmacska vagy a veréb? Hát képes lennél eltaposni egy verebet?! A pók ugyanúgy érez, mint más élőlény, ugyanúgy fáj neki, ugyanúgy élni akar és nem szeretne meghalni. Ugyanolyan élőlény, mint a tollas, szőrös, meleg és dobogó szívű barátaid!
Luca imádta az állatokat, azért is mentünk az állatkertbe. Hogy a pók is állat, azt nem gondolta végig, mielőtt eltaposta volna. Csak utána. Ma a huszadik évében van. Még mindig nem tud élőlényt eltaposni. Pókot sem, más bogarat sem… embert sem.
Tudom: felelős vagyok, amiért ilyen élhetetlen. Hogy vállalom-e felelősséget? Abszurd kérdés, ostobaság. Olyan, mintha azt kérdezné valaki, vállalom-e magam? Persze, hogy vállalom! Tehetek egyebet?
Múltkor valamilyen cuccról volt szó, amit odaadna a volt főbérlőjének az adóssága fejében, és míg a ruha értékéről vitatkoztunk azt mondta, hogy a Józsit ő nem verheti át, mert a Józsi ugyanolyan csóró, mint ő. Na jó, neki van egy lerobbant lakása, és naponta eszik. De amúgy…
Jézus Mária, gondoltam, ez reménytelen… Éppen olyan élhetetlen balfácán, mint én, ráadásul ennek a gyereknek a rablókapitalizmusban kell életben maradnia! Mi lesz vele ilyen mentalitással?! Nekem könnyű volt. Az én fiatalságom idején munka annyi volt, amennyit akartam! Jó, leginkább fizikai munka, de abban aztán dúskáltunk. És egy kétkezi munkásnak jogai voltak. Visszapofázhatott. Nem kellett féltenie az állását, senki nem pályázott a melójára. A diktatúrában csak mi, melósok élvezhettük a szólásszabadságot. És még többet is kerestünk, mint a berezelt tisztviselő hölgyikék és uracsok (pardon: elvtársak és elvtársnők) …
Tavaly a békéért tüntetett. Én nem tüntettem, az iraki háborúról nem egyezik a véleményünk. Én megvetem – például – a holland ENSZ békefönntartókat, akik lábhoz tett fegyverrel végignézték a szrebrenyicai tömegmészárlást. Szerintem akkor fegyvert kellett volna ragadni, és odapörkölni a tömeggyilkosok közé. Szerintem a terrorizmus, ártatlan emberek tudatos lemészárlása, hogy bizonyos erők zsaroljanak vele más hatalmi erőket. És ez nem tűrhető ölbetett kézzel. Churchillnek volt igaza: Hitlerrel egyezkedni nem lehetett, csak végezni vele, csak teljes kapitulációra kényszeríteni.
De azért büszke vagyok a lányomra, hogy a békéért tüntet. Szerintem átverték, de ez sok tisztességes, igaz ember sorsa. És a pókot akkor sem tapossuk el – csak úgy. A pók élőlény, mint te vagy én. A póknak lelke van. És itt kezdődik a humanizmus. Az Élet tiszteletben tartásánál kezdődik a felebaráti szeretet, és a szolidaritás is…