Politikai elit – gazdasági elit

Régi bon-mot, szinte vándormotívum, oly sok ember szájába adták már, hogy kis ország vagyunk, egy csőcselékünk van. Mára, tartok tőle, továbbfejlesztendő. “Kis ország vagyunk, egy csőcselé-künk és egy elitünk van, s a kettő nagyjából azonos”.
Jó, hagyjuk a tréfát. Komolyodjunk, sőt: komorodjunk el!
A Népszabadság október 25.-i számában jelent meg Szalai Erzsébet Az újkapitalizmus intézményesülése – és válsága című esszéje. Nekem nagyon tetszett, de akinek nem volt ideje elolvasni, annak megpróbálom röviden, és kicsit leegyszerűsítve elmesélni.
A gazdasági elit előlépett a budi mögül, kihúzta magát és a fejére tette a kalapot. Azt mondta: PÉNZ BESZÉL, A KUTYA UGAT. És ezzel rátelepedett a politikai elitre. Ez, gondolom, Szalai Erzsébet szerint az intézményesülés. Ám mindkét elitnek (mely, ha jól meggondoljuk, nem is annyira kettő… ) működését a rendszerváltás kezdetétől gúzsba kötötte és köti ma is a tőke- és az általános forráshiány, a gazdasági mozgástér beszűkülése (valószínű, a szocialista hiánygazdálkodás következményeképp), különösen most, miután elfogyott a privatizálás során újra elosztható vagyon.
Az anyánkat eladnánk egy kis globális tőkéért, de nem jön az istennek se! (Anyánk, úgylátszik, nem igazán kelendő.) Egészség-ügyből, és a tanügyből vonunk el forrásokat, ezáltal nem javítjuk, hanem tovább rontjuk a hazai munkaerő minőségét, versenyképességét; hogyan lennénk képesek akkor a globális tőkét idecsalni? Infrastruktúránk is a béka feneke alatt, arra sincs pénz… És ez lenne az újkapitalizmus válsága.
“EU-csatlakozásunkhoz pedig csakis abban az esetben fűzhetünk (…) pozitív reményeket, ha az EU centrumországainak sikerül egyidejűleg megoldaniuk a növekedés beindítását és a jóléti rendszer megőrzését. Erre viszont a jelek szerint kevés az esély” – írja lejjebb a szerző.
Nézzük: mi is az a jóléti rendszer? Ahol a gazdagoktól (a kizsákmányolóktól) több adót vonnak el, hogy abból valamennyit visszajuttassanak a szegényeknek (kizsákmányoltaknak), a profitból a profit kitermelőinek. Teszi pedig mindezt a jóléti állam, ezért ettől az etatizmustól a neokonzervatív liberálisokat a hideg rázza. Az állam csak ne szóljon bele, majd a piac szépen kiegyensúlyozza önmagát, addig pedig: “kaparj kurta, neked is lesz”. S ha nem, hát szabadság van. Szabad a híd alatt aludni.
Világos, hogy ebbe a csőbe épeszű tőkést csak kényszerrel lehet behúzni. Ha fél a kizsákmányoltaktól. Vagy attól, hogy a Szovjetunió exportálja a “forradalmat”. De ha nincs Szovjetunió és a liberális demokráciák erőszak-szervei elég erősek, akkor a pokolba a jóléti rendszerrel! Viszont ha a magunkfajtának, akik se kis-, se közép-, se nagyvállalkozók nem vagyunk, se a politikai se a gazdasági elithez nem tartozunk, megint nem jut a növekedésből, akkor mi növekedik? Az elit életszínvonala? A tőke profitja? És az miért jó nekünk? Jóléti rendszer nélkül nekünk tök mindegy, hogy recesszió van-e vagy növekedés.
Szalai Erzsébet végkövetkeztetése: “A globalizációkritikai mozgalmak legfőbb elvi kiindulópontja az, hogy a mindent maga alá gyűrni akaró globális tőkével szemben a globális nemzetközi civil társadalom erőit kell felvonultatni.”
Hát igen… de én nem bírom elfelejteni az első világháború kitörésének a körülményeit. Csak a II. Internacionálé tudott volna föllépni a tőke háborús uszítása ellen, de nem tette, a nemzeti tőke szolgálatába állt, és a munkások ágyútöltelékként vagy nemzeti hősökként (egyre megy) gyilkolták egymást a tőke hazafias lelkesítésétől kísérve. Mi van akkor, ha “a mindent maga alá gyűrni akaró globális tőkével szemben a globális nemzetközi civil társadalom” mégsem bírja az erőit közösen mozgósítani (és Jaurès elvtársat, ahogy 1914-ben is, a globális tőke ügynökei simán lepuffantják).
Na, jó éjszakát, szép álmokat. Fő az optimizmus!