Szentandrássy István rendhagyó kiállítása
Akkord kávéház, VIII. Krúdy Gyula utca 20.

Aránylag kevés képet láttunk, de megvehettük Szentandrássy albumát a L’Harmattan és a Kossuth Klub közös kiadásában, s láthattunk egy hallatlanul izgalmas, igaz, nem tökéletes minőségű, de annál fontosabb dokumentumot, egy félórás fölvételt 1985-ből, a huszonnyolc éves művész megkapóan érdekes önvallomásával. Több, mint húsz évvel ezelőtt már tudta a művészetről és a világról a legfontosabbakat, és ma sem mond mást, csak mélyebben és árnyaltabban, a megélt esztendők keserű tapasztalataival gazdagabban mondja. Vagy is hű maradt önmagához. És tudjuk, ez a legfontosabb. This above all!
Barátaink engem kértek föl, így hát nekem jutott az a megtisztelő föladat, hogy megnyissam Szentandrássy István kiállítását.
Anyáinktól és nagyanyáinktól, a nehéz sorsú, háborúkat megélt bölcs asszonyoktól tanultuk, hogy minden rosszban van valami jó, hát így próbálok én is előnyt kovácsolni abból a hátrányból, hogy laikus vagyok, nem értek igazán – művészettörténészként, esztétaként – a képzőművészethez.
Amit mondani tudok, az nem kánon, az csak az én teljesen szubjektív magánvéleményem. Igenám, de tudvalevő, hogy az alkotó is a szubjektumán keresztül szűrve mutatja föl a világot és a műélvező is a szubjektumán keresztül szűrve képes befogadni, magáévá tenni a művész üzenetét. Azt mondta erről mesterem és tanítóm, Füst Milán, hogy a művészet nem az eszünkhöz, hanem az érzékeinkhez, érzelmeinkhez szól, vagyis a művészet a vegetatíva dolga, nem az elvont gondolkodás, hanem az érzelmi intelligencia tudja csak megközelíteni.
Szentandrássy Pista képei tíz évvel ezelőtt, amikor először botlottam be gyanútlanul egy kiállítására fejbekólintottak, a lélegzetem elállt tőlük és földbegyökerezett a lábam. Nem hiszem, hogy túlzok. Ha valakiben van bátorság, hogy megnyissa a lelkét, az érzelmeit ezek előtt a képek előtt, alighanem ugyanazt érzi, amit én.
Lehet, hogy csak nekem jutott eszembe Csontváry, de engem igenis az ő belső, expresszionista fűtöttségére, látomásos színeire, El Greco módján eltúlzott formáira, és magányosságára emlékeztet ez a festészet. Sem elődök, sem utódok nem nagyon tolonganak körülötte.
Számomra mindig az volt a mérce, megszólít-e a kép. Ezek a képek nemcsak megszólítottak, de egyenesen rám kiáltottak. Egyszerre éreztem lelkiismeret furdalást és boldogságot. Egyszerre éreztem, hogy vezekelnem kell a bűneimért, és hogy ebben a világban szeretnék élni, ezek között a színek és formák, asszonyok és férfiak, lombok és tájak között, amit Szentandrássy István megteremtett. Nekem. És nekünk, mindannyiunknak, akik nem zárjuk be a szíveinket az emberség előtt, embertársaink szenvedése és öröme előtt.
A másik fontos kritérium számomra, tudnék-e élni ezek között a képek között, noha ezek a képek olykor igenis kegyetlenek, sokkolóak. De mégis annyi emberség, gyöngédség és szeretet sugárzik ezekről a komorabb vásznakról is, hogy fölemelő érzés nézni őket, a közelükben lenni.
Hogy ez roma festészet-e? De még mennyire! Hogy ez európai, sőt globálisan érvényes festészet? De még mennyire! Mert a minőség az értéke, nem az etnikai gyökerek. De mégis egy nép íratlan történelme, megalázottsága, szenvedése és öröme sugárzik a vásznakról – és ugyanilyen erővel az emberiség szenvedéstörténete, lázadástörténete, szabadságvágya és boldogságvágya is.
Petőfi mondja: ha a nép megjelenik a költészetben, előbb-utóbb meg kell jelennie a politikában is. A gondolat igazsága mit sem változott. Ha egy nép, egy hazátlan, mindig földönfutó, mindig elnyomott, megalázott, meggyötört és sokszor megtizedelt nép, egy etnikum művészete megjelenik az egyetemes világ-művészetben, az a nép előbb vagy utóbb meg kell jelenjen, egyelő jogokkal egyenlő esélyekkel a népek nagy családjában is.