Tárca

Kiment a divatból a tárca. Mert ami a közemberrel történik, senkit sem érdekel. Csak az, ami a korrupt politikussal történik, főleg azzal, aki tele szájjal korrupcióval vádolja az ellenfél politikusait, meg ami a rock-sztárral, a pop-sztárral, a futballszárral történik, és a topmodellel, a filmsztárral, a Forma egyes sztárral, a testépítő-sztárral, a pornósztárral, a sztárpolitikussal, a sztárügyvéddel, a Big Brother sztárral, Monica Lewinskyval, a sztárriporterrel, a sztársebésszel és a kuruzslósztárral, Cicciolinával, a megkerült sztárkutyával, az állatkerti sztárcsimpánzzal… Az átlagember senkit sem érdekel, mert normális, hétköznapi, dolgozó embernek lenni nem is vonzó és nem is kifizetődő.
Gondoltam, írok egyszer egy tárcát. Olyan régimódit, igazit. Ítélje meg az olvasó: kellemes olvasmány? Írjak máskor is?
*
Madam Roinchais, vagyis az én kedves párizsi Julie barátnőm nagyon nyugtalanul itta a kávéját egy szép augusztusi reggelen, mert, mint mondta, különös dolgok történtek vele éjjel, vagyis inkább hajnalban. Julie özvegy, egyedül él a lányával, Anne-Marie-val és Goerge-zsal, az unokájával, egy Genneviliers-i lakótelepen, Anne-Marie ugyanis elvált a férjétől.
Julienak, mesélte, volt egy rettentő hangosan csörgő ébresztőórája, ami azonban elromlott, és önállósította magát. Vagyis nem akkor csörgött, amikorra fölhúzták, hanem amikor az eszébe jutott, és mivel erős, éles, fülsértő hangja volt, nagyon zavarta a családot.
Julie vett egy másik órát, egy szelídebb hangút, s olyat, amelyik pontosan akkor ébresztett, amikorra beállították, így az öreg vekkert kivonták a forgalomból, azaz nyugdíjba ment. De mivel elemmel működött, azért még járt, csak az ébresztőjét nem húzta föl senki.
Csakhogy a tárgyaknak lelkük van. Az öreg óra nagyon kötelességtudó óra volt, komolyan vette a hívatását. Tegnap hajnalban, illetve még éjjel, amikor egy döglesztő, kánikulai nap után mindenki hullafáradtan aludt, negyed négykor megszólalt.
Éles hangja az egész házat fölverte az éjszakában, nem csak a Roinchais családot. Julie úgy földühödött, hogy fogta az órát, és kivágta a nyitott ablakon, le a harmadik emeletről. Még hallotta is, amint nagyot puffant a ház előtti parkban, ahogy földet ért.
– Na, hála Istennek – gondolta Julie. – Most aztán vége!
De az óra még így is, halálosan megsebezve, összetörve, haldokolva teljesíteni akarta a kötelességét. Nem hallgatott el, a parkban tovább csöngött egyre élesebb hangon rikoltozva a néma éjszakában, és a panel házak sima fala fölerősítve verte vissza az eszeveszett óracsörgést.
Arra jött egy csomó fiatal fiú és lány, akik valami buliról mentek haza kicsit spiccesen és nagyon jókedvűen. Borzasztón megtetszett nekik az éjszakában egyedül csörgő vekker, körülállták és röhögtek, mint a cirkuszban. Pedig nem volt ebben semmi bizarr. Egy ébresztőóra, mely egész életében a hivatásának élt, még halálában is, még a halálán túl is helytállt és tette a dolgát. Mit lehet ezen nevetni…?
Julie pedig fönn a harmadikon az ágyban, hirtelen nagyon nehéznek érezte a lelkét. Mintha az öreg óra olyan közel állna a szívéhez, akár valami rokon. Persze tudta, hogy egy vekker csak szerkezet és nem élőlény, de a néma éjszakában, melyet betöltött az óra szívszaggató csörgése, már nem volt olyan biztos ebben. És a fiatalok hahotázása közben nem tudta, velük nevessen-e vagy inkább megsirassa az öreg ébresztőórát, mint egy hű barátot, megrokkant munkatársat, akit megbocsáthatatlanul cserbenhagyott.
Julie asszony könnyezett, és mindent tekintetbe véve szégyellte és egyúttal hülyének is érezte magát.
– Igen. Egyszerre bőgtem, de ki is röhögtem magam. És izgultam, nehogy a lányom fölébredjen, és lelepleződjek előtte… Hát most mondja. Hogy mik történnek az emberrel hajnali fél négykor…