Téli sírkertek szele jő…

Amíg itt némely publicisták „forró ősznek” nevezték a mocskot, a bűzt, a köztéri fertőzést; a Kossuth Lajos teret emberi ürülékkel telerondító budapesti őszt, a mi testi-lelki rohadással beszennyezett nyárutónkat, addig én, szerencsémre, Párizsban jártam. Ott az ősz ugyanolyan verőfényes volt, de melegebb; a fák tovább őrizték a lombok zöld színét. A nap később kelt, de később is nyugodott: fél nyolckor még világos volt.
Párizs az állandóság és a folyamatos megújulás városa. Ezt a várost ötszáz éve egységes akarat tervezi, az egymást váltó állam-fők, polgármesterek, rendszerek és rezsimek mindig folytatni tudták az elődök munkáját és terveit (pedig a francia történelem sem volt éppen szélsőségektől mentes vagy ingerszegény), mert a napi politikai érdeken túl mindig a Város volt a fontos, Franciaország sőt egész Európa büszkesége.
A 13-as Metrót Anières és Gennevilliers között meghosszabbítják, ott csatatér van, de a közlekedés nem állt meg. Minden utcában építkezés vagy fölújítás, ám a St-Michel, a St-Germain, az Étoile vagy az La Défense, a Luxemburg kert vagy a Montmartre változatlan, oda akárhányszor visszatérek, mindig megtalálom a régebbi lábam nyomát.
A Notre-Dame előtt most kivételes meglepetés ért: csúcsos fehér sátrak álltak a templomtéren, és közöttük életre kelt a középkor és a kora reneszánsz: Rabelais és a Carmina Burana vagy, ha tetszik, Villon világa. A régi kézművesek és mesteremberek korabeli ruhákban és korabeli szerszámokkal űzték hagyományos mesterségeiket, körükben büszke lehetett ez európai ember a múltjára, kultúrájára, történelmére. A varga és csizmadia reneszánsz csizmákat és cipellőket árult, a pék kenyeret, kalácsot, perecet sütött, az aranyműves ékszert és bizsut kínált, a kovács kovácsolt holmit, és a fazekasok bögrét, vázát, lábast és fazekat, és az üvegfúvók a közönség nagy érdeklődése mellett ott helyben fújták az üvegárut: öblösüveget és üvegdíszeket; és hentes és fűszeres és szabó és csipkeverő és nyerges és bőrdíszműves és kesztyűs és esernyőkészítő és kalapos és korcsmáros és pecsenyesütő kínálta a portékáját, és a vásártér közepén mutatványosok, színjátszók és zenészek szórakoztatták a népet korabeli stílusban és jelmezben, korabeli hangszereken és korabeli dallamokkal. Ez, tudni lehetett, nem üzleti vállalkozás volt, hanem a polgármester által kezdeményezett kulturális esemény a polgárok örömére.
Itt újra megéreztem a Város lelkét, de a közönség is, akiket Párizs magához asszimilált, pedig a világ minden tájáról, mindenféle népség idecsődült; helybeliek és turisták, öregek és gyerekek, fehérek, feketék és ázsiaiak; és – lehet, hogy nincs jelentősége – de ebben a nyüzsgő, tarka tömegben, ebben az evés-ivásban a lábunk alá néztünk, és egy szikra szemetet nem láttunk, ebben a kavargásban egy hangos szó nem esett, egy agresszív mozdulat meg nem indult.
Istenem, gondoltam, ilyen vásárt mi is ki tudnánk állítani; a néprajzosaink, a skanzeneseink, a mi zenészeink, színészeink, néptáncosaink éppen így elő bírnák varázsolni a magyar közép-kort, a magyar reneszánszt… csak félő, hogy a Bazilika plébánosa ugyanúgy elzavarná a vásározókat a térről, mint ahogy nem tűrte el a műanyag teheneket sem… nálunk mindenki mindent sunyi célzásnak, ideológiai gyalázkodásnak, blaszfémiának, ironikus sértegetésnek venne.
Ady jutott eszembe, A Gare de l’Est-en. Nem idézem, csak fölidézem – tekintse a kedves olvasó ajánlott olvasmánynak…