Vesszőparipák

Füst Milánnak én nem csak lelkes olvasója voltam, de a tanítványa is. És nem csak arra tanított meg, a művészetben mi a szép, és mitől szép, és miért szép, és hogy aki egyszer megírt egy jó regényt, az még nem szent tehén, és könnyen lehet, hogy soha többé nem ír le egyetlen jó mondatot sem, és hogy vegyem észre, ha a király meztelen, nem én leszek a buta, hanem ők – hogy ne szaporítsam a szót: gondolkodni is tanított. Elválasztotta a tehetséget az elvont gondolkodás képességétől: ez volt a vesszőparipája. Teljes joggal, mert ő tudott gondolkodni: szikrázó elme volt. Azt mondta: „A tibeti pszichológusok szerint az emberi lélek gyülevész had.” Hogy voltak-e a tibeti szerzetesek között pszichológusok, azt nem tudom, de hogy az emberi lélek gyülevész had, az biztos (viszont a tibeti pszichológusok szájába adva a tétel sokkal attraktívabb – nem?).
Egy okos ember megengedheti magának, hogy hallatlanul él-vezze az emberi butaságot: Milán bácsinak az emberi butaság megfigyelése sok-sok örömöt okozott. Dolgozott náluk egy szobafestő – mesélte – lépegetett a létrával, szép tempós mozdulatokkal húzogatta az ecsetet föl le a falon, és azt énekelte teli torokból, hogy boldogtalan csak én vagyok egyedül, és persze boldog volt a szemtelen. Egyrészt mert az egyenletes, ritmikus mozgás vegetatív boldogságot okoz, másrészt aki boldogtalan, az nem énekel teli torokból a létra tetején.
De előjött egy egér, és le-föl szaladgált a fal mentén, valami búvóhelyet keresett. A mester dühbegurult, és hozzávágta az ecsetjét. – A franc a beledbe! – Mi baja volt azzal az egérrel? – kérdezte Milán bácsi. – Utálom – füstölgött az iparos. – Mit szaladgál itt föl és alá?! –Miért, mit csináljon? – Menjen dolgozni!
Füst Milán könnyes szemmel kacagott. – Az egér! Dolgozni! Hát nem csodálatos az emberi butaság?
Szerintem is csodálatos (csak néha, sajnos, veszélyes is). Imádom, amikor a Nagyemberek újra és újra fölfedezik a spanyolviaszt: slágerszínvonalon. Például, hogy Minden ember boldog akar lenni. Következtetés: „Az emberek nem versenyezni akarnak, hanem boldogok akarnak lenni!”
Nahát! Ki hitte volna?!
Ha a slágerszöveget megértik az emberek, remélhető, hogy az ilyen politikai bölcsességeket még jobban megértik, és rámozdulnak.
A versengésnek az alternatívája azonban, a logika szabályai szerint, nem a boldogság, hanem az együttműködés, s a kettő egymásnak (vigyázat, nem káromkodom!) dialektikus ellentét-párja. Hogy ne menjek messzire, minden focirajongó tudja, hogy a futball egyrészt mint csapatjáték szigorú együttműködést kíván, másrész azonban a mérkőzés célja mindig a győzelem, vagyis a csapatok versenyeznek egymással. Tehát a közhiedelemmel ellentétben a verseny és az együttműködés bár ellentétes, de nem egymást kizáró fogalmak, és az élőlények sikerének mind a kettő záloga. Bizonyos fajták túlélését a kíméletlen verseny, a STUGGLE FOR LIFE biztosítja, más fajták attól sikeresek, hogy képesek az együttműködésre. Az embert az evolúciós fejlődésben biztos, hogy nem az egymás közötti verseny tette sikeressé, mert akkor kipusztult volna, mielőtt a lábát megvetheti a bioszférában. A ember először az együttműködéssel, a közösség alkotás képességével, a szeretet, az empátia, a szolidaritás képességével biztosította a helyét az élővilágban, a verseny csak ezután kezdődhetett.
Hogy ezt már sokszor hallotta tőlem a nyájas olvasó? Lehet. Ez viszont az én vesszőparipám.