Egy több helyre tehető album

A szőnyegekhez nem értek, a csomók százezres, milliós számán legfeljebb álmélkodom, ám tudatlanul is gyönyörködöm azon, mi minden csoda fér el egy fél négyzetméteres brokátselymen. S ha tulajdonképpen nekem mindegy is, hogy egy szép kancsó bronzból, öntött vasból, ezüstből vagy kerámiából készült, s hogy egykoron vizet vagy bort öntöttek belőle - mert mindezt érdekes, ám feledhető történeti adaléknak tekintem csupán - ez nem gátol meg abban, hogy akár hosszú percekig bámuljak egy-egy érdekes motívumot. Nem hoznak különösebben lázba a fénymázas cserépedények sem, hiába mondják, magyarázzák el, hogy azok a kora egyiptomi idők legcsodásabb műtárgyai. Ez irányú kíváncsiságom a „kötelező" múzeumlátogatások során meglehetősen gyorsan kielégül. Értem és nagyon jól ismerem viszont azt a csillapíthatatlan gyűjtői szenvedélyt, amely a világ legnagyobb magánkézben lévő iszlám kollekció birtokosát, Unger Ödönt - vagy ahogy a világban hívják: Edmund de Ungert - egykoron magával ragadta s nem hagyja nyugodni túl a kilencvenen sem.

Magyarázkodó sorok ezek, indoklásául annak, hogy a Mundus Kiadó új, mívesen formált, fényképekben gazdag albuma kapcsán a továbbiakban miért nem a nemzetközileg jegyzett gyűjtemény kincsritkaságairól írok, hanem csupán a gyűjtőről. Akinek fordulatos életútja, lebilincselő személyisége ebből az Iszlám művészet című kötetből ismerhető meg. A cím, persze kissé félrevezető, talán érdemes lett volna a könyv borítóján is jelezni, hogy a kötet első felében olvasható az az interjú, melyet 2007-ben rögzített magnóra Martin József újságíró. Akinek - derül ki a kötet előszavából - dr. Unger Ödön pesti polgár nem csak riportalanya, közeli s egyben távoli rokona is. A kétnapos londoni beszélgetésfolyamból egy lebilincselő személyiségű, fegyelmezetten, ám már az aggkorúakra igen jellemző, évtizedeken át oda s visszaugró csapongással fogalmazó férfiú (ön)arcképe bontakozik ki.

Különösen érdekfeszítő a portré a két háború közötti Magyarország története, társadalomtörténete iránt érdeklődők számára. Miközben ugyanis Unger Ödön szerelmi vallomással felérő szavakkal ecseteli a gyűjteményéhez való viszonyát, azt a lelki szükségletet, hogy bármikor, bármilyen napszakban láthassa, megtapogathassa bármelyik szerzeményét, aközben a nagy történelmi vonulatok alatti kis történelemről szinte percenként árul el valami izgalmasat, meghökkentőt. De erről később. Időzzünk egy kicsit még a gyűjtőnél, e különleges emberpéldánynál, akit időt, pénzt nem kímélő vadászszenvedély hajt az újabb és újabb trófeák iránt, s  aki ilyenkor még az általa szigorúan betartott polgári értékrendet is érvényteleníti. Mondok, illetve maga Unger Ödön mesél erre a gyűjtői természetrajzra több példát is. Egy Szajna-parti, nem túl képzett könyvárusnál felfedezett egy őt érdeklő kötetet. Óvatos duhajként három másik, teljesen érdektelen könyvet csapott még hozzá, s így a gyanútlan árustól bagóért szerezte meg a gyűjteménye egyik legbecsesebb darabját, a 14. századi iszlám miniatúrákat tartalmazó kötetet. Máskor egy velencei esőkabátárus boltjában figyelt fel az asztalon lévő mocskos kis hamutartóra, melyet a busás árral számolt esőköpenyhez „ souvenirként" kunyerált el a tulajtól: Az iszlám bronz tálka alig volt több nyolcszáz évesnél, 1972-ben került a párját ritkító, Keir-gyűjteménynek keresztelt kollekció becses darabjai közé. Ilyen vagy ehhez hasonló történeteit nevezte Unger „gyűjtőszerencsének", noha a gyarapításhoz azért legtöbbször pénz, pénz és pénz kellett.

S ez már az 1918-ban egy több mint jómódú pesti polgárcsaládba született Unger Ödön élettörténete. A családi vagyont apja a Kossuth Lajos utca és Múzeum körút sarkán elterülő telek 1912-es megvásárlásával alapozta meg. Két évvel később ugyanis a jelzett helyen nyílt meg a magyar történelmi helyszínként is számon tartott Astoria Szálló. A jogásznak tanult Unger Ödön kényszerűségből avanzsált szállodafőnökké 1945 után, ám mire igazán beletanulhatott volna, 1948-ban államosították, cserébe mindössze kivándorló útlevelet tudott szerezni. Ha földönfutó nem is lett, de jószerével elölről kellett kezdenie mindent, volt háztartási alkalmazott és raktáros, amíg angol ügyvédi képesítést nem szerzett. Szövevényes kapcsolatrendszere révén pedig Ghana királyi ügyészeként teremtett új, a magyarországinál jóval tehetősebb egzisztenciát, melyet aztán az olasz olajipari társaságnak szerzett afrikai benzinkútjogokkal teljesített ki. E vázlatos életút nem csak kanyarokkal, leginkább izgalmas történetekkel övezett: Unger nem csak kortársa, hanem közeli ismerője volt számtalan, a magyar történelmet, kultúrát meghatározó személyiségnek. A 2007-es interjúban 88 évesen anekdotákat, máshonnan nem megtudható pletykákat, szóbeszédeket és szájtátó valós történeteket zúdított rá az őt kérdezőre: az író Márai Sándorról, a színésznő Márkus Emíliáról, az orosz táncművészfenomén Vaclav Nizsinszkijről, a szociáldemokrata Ries Istvánról egyaránt akadt mesélnivalója. Beszélgetésből két nap rettentően hosszú, életútinterjúként ugyanennyi idő irritálóan hajszolt tempót diktált a készítőnek, s noha olykor elkelt az izgalmas részletekre való visszakérdezés, a szinte lehetetlen feladattal Martin jól birkózott meg. Az olvasmánynak sem utolsó könyv mostani megjelenése tisztelgő főhajtás annak a mecénásnak, aki 1967 óta több kevesebb rendszerességgel műtárgy- és pénzadományokkal gazdagította a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti, a Magyar Nemzeti és az Iparművészeti Múzeumot. S aki - talán ez most egy kicsit a sorok közötti olvasás - a halála után 15-20 évre egy olyan nem angliai múzeumban helyezi majd letétbe nevezetes gyűjteményét, ahol elég tágas tér áll majd rendelkezésre az összes tárgy egyidejű bemutatására.

Murányi Gábor

Iszlám művészet. Unger Ödön világhírű gyűjteménye a Manor House-ban. Írta és összeállította Martin József. Mundus Kiadó (magyar-angol nyelvű kiadás), 144 oldal, ármegjelölés nélkül.