Képes Kosztolányi

Milyen is a „klasszikus” Kosztolányi? Mindenek előtt is hajadonfőtt. Bár volt kalapja, fejfedővel idegen. Jólfésülten csapzott. Kreált asszimetria: a baloldali magas homlokot (vagyis a kis kopaszodást) a jobboldalon megnövesztett és szembe lógó tincs ellensúlyozza. Aztán: Kosztolányi fehéringes, nyakkendős. Gyakran állógallérú és a legtöbbször csokornyakkendős. A fényképekről mindig kifelé tekintő. A lencsébe – akárha a fotós szemébe – néző. Kíváncsi. Na mit szólsz hozzám? Na így jó leszek az utókornak? Pózoló. Na, elég komoly vagyok? Na, elég játékos vagyok? Na, elég klasszikus vagyok? S aztán, 1936. március 28-a, a gégeműtét után: Na, elég tartásos, elég halhatatlan vagyok? Intellektuális. Ha van valami a kezében, akkor az papír (könyv vagy újság formájában). Ritkán: cigarettát vagy pezsgős poharat markolász, legtöbbször azonban hanyag eleganciával zsebre vágott kézzel társalog. Akkor is zsebében a keze, ha nem látszik. (Fiatalabb korában inkább a melle előtt karba tett kezet – a testbeszédben a nem érdekel senki és semmi üzenetet - kultiválta.) Visszafogott. Rendezett, gondosan igazított mosoly, mindig valami felhőzöttség. Nyoma sincs – még a Karinthyval közös felvételeken sem – a legendáriumában megőrződött, olykor vaskosságba is átcsapó harsányságnak. Önmagával (teremtetten) azonos. Képről-képre, már-már unalomig hasonlít önmagára. Vigyáz, nagyon vigyáz a megalkotott – az összetéveszthetetlenül kosztolányis - ikonjára.

Hát ez is megvan. Kosztolányi Dezső 154 pillanata. A jelenleg ismert összes pillanata. Ezen élet-töredékekből alakíthatja ki az utókor – már ha a verseket nem számítjuk (de miért is ne számítanánk a legfontosabbat, a pózmentes, feltárulkozó remekléseket?) – a saját Kosztolányi-képét.
Bár néhány héttel ezelőtt e hasábokon már esett szó erről a Halkan szitál a tört fény című pazar kiadványról, magam sem hagyhatom regisztrálatlanul a filológia, pontosabban az ikonográfia újabb remeklését. A lámpagyújtó énekel című 1907-es Kosztolányi költemény egyik sorát címmé emelő kiadvány, persze nem páratlan. Van előzménye: a teljességre törő Ady-, Babits-, Jókai-, József Attila-, Juhász Gyula-, Karinthy-ikonográfiákban. A felsorolt fotótékákat jegyző sajtó alá rendezők (megint csak alfabetikus sorrendben: Bókay László, E. Csorba Csilla, Macht Ilona, Somogyi Ágnes, Tasi József) egyike Kovács Ida, a Petőfi Irodalmi Múzeum fényképtárának vezetője, aki a második, javított, bővített József Attila-ikonográfia után (lásd Könyvhét 2005. augusztus) most a Kosztolányi-fotók első összesét tette le a szakma és nem utolsósorban a nagyérdemű asztalára. Ez utóbbit nem lehet eléggé hangsúlyozni. A hézagpótló könyv helyét Parti Nagy Lajos az irodalom iránt még fogékony olvasók könyvtárában az eredeti művek mellett jelölte ki. Joggal, hisz ez a szakkönyv nem csak szakkönyv – aki „csak” a képekre kíváncsi a könyv első felében pompás, eddig soha nem reprodukált minőségű nyomatokat böngészhet, fedezhet fel apró részleteket Kosztolányi riasztóan példás rendű könyvespolcán vagy íróasztalán.
A kutatás jelenlegi állása szerint 154 olyan felvételt ismerünk, amelyen Kosztolányi Dezső látható. Az első fénykép két éves kora körül, az utolsó fél évvel a halála előtt, 1936 tavaszán örökítette meg a mindössze 51 esztendőt megélt költőt.
154 kép. Sok ez vagy kevés? Ha azt vesszük, hogy József Attiláról mindössze 77 felvétel maradt fenn, a majd’ dupla számnak örülhetünk, ha úgy számolunk, hogy évente három felvétel az átlag (ráadásul az is egyenetlenül), akkor kesereghetünk is. Ahogy azon is, hogy a Kosztolányi utolsó kétségbeesett fellángolását – és a Szeptemberi áhítat ot ihlető „titkos” kedvessel, múzsával - Radákovich Máriával közös felvétel nem maradt fenn. Pedig milyen izgalmas lehetne aprólékosan szemügyre venni az arcvonásokat, az egymásra nézést (vagy ellenkezőleg: a csinált össze nem tartozást) - vagy más árulkodó jelek után böngészni, egy félszeg mosolyt, egy tétova kézmozdulatot (vagy ellenkezőleg: a felhőtlen összesimulást, kétségbeesett egymásba kapaszkodást).
De hát ilyen felvétel nincs. Van viszont 154 másik, amelyből a magam - jólfésülten csapzott, kíváncsi, pózoló, teremtett stb. - Kosztolányija is összeállítható. Ahogy minden bizonnyal más hangsúlyú is.
Amiről azonban mindenképp beszélni kell, az a felbecsülhetetlen szakmai érték, melyről képek esetében gyakorta elfeledkezünk. Ez a kötet – ahogy a már fentebb említett a Petőfi Irodalmi Múzeumban folyó tudományos munkát fémjelző többi fotótéka is – szakmai bravúr. Olyan természetes olvasni a képaláírásoknál, hogy ez és ez a felvétel ekkor vagy akkor készült, ez és ez szerepel rajta. De gondoljunk csak bele: aki csak egyszer is rendezte már a családi fényképarchívumát, annak nem nehéz belátnia, hogy hányszor és hányszor kell feltennie azt a kérdést: kit is lát a családi felvételeken, mikor is készülhetett, hol is lehetettek éppen a közvetlen családtagok, fel- vagy lemenők? Ennek tükrében, a jelzővel nem takarékoskodva mondom: a Kosztolányi-fotótéka (is) szenzációs. Irodalom-, sajtó-, család- és kortörténeti vonatkozásban egyaránt. Alátámasztásul példák tucatját sorolhatnám, most csak a 22. sorszámot viselő képet említeném. Egy igazolványképet, melyet Kovács Ida – meggyőzően - 1907-re datál. A szóban forgó képről a Nyugat szerkesztői 1936-ban – amikor a Kosztolányitól búcsút vevő tematikus számot szerkesztették – azt állították, hogy 1904-ben készült, Kosztolányi felesége, Harmos Ilona a férjéről szóló kötetben 1912 mellett tört lándzsát. Kovács Ida azonban korántsem a két állítás átlagát véve kötött ki középen, hanem azért, mert a felvétel beilleszthető volt egy életrajzi idősorba – jelesül abba az idősávba, mikor is Kosztolányi elkezdte a haját jobbról balra helyett – az átmeneti középelválasztás után – „klasszikusan” balról jobbra fésülni.

Murányi Gábor

Halkan szitál a fény. Kosztolányi Dezső összes fényképe. Sajtó alá rendezte Kovács Ida. Petőfi Irodalmi Múzeum, 144 oldal, ármegjelölés nélkül.