Kiragadott mondatok a zsarnokságból

Munkám során temérdek, úgymond, szakkönyv kerül a kezembe, értékükről, használhatóságukról gyakran kell gyors döntést hoznom. Reflexemmé vált tehát, hogy először a cím, alcím alapján az engem talán érdeklő kiadványok végére lapozok: vajon van-e irodalomjegyzéke s főleg: névmutatója a szóbanforgó munkának? Ha nincs, máris felhorgad bennem a szerzővel, de leginkább a kiadójával szembeni (szerintem teljességgel megalapozott) fenntartás. Mi tagadás, gyakran horgadok fel az olvasóval (a jelzett esetekben a potenciális felhasználóval) szembeni tiszteletlenséget tapasztalván.
Ezt a megkezdett gondolatsort hosszan folytathatnám, példák szomorú sorával támaszthatnám alá, de ez méltánytalanság lenne Standeisky Évával szemben, hiszen Gúzsba kötve című kötete rögvest átment a fent jelzett szűrömön, s ezúttal éppen arról szeretnék elmélkedni egy kicsit, mi mindenben segítség, s mi mindenről árulkodik mondjuk egy névmutató. Be kell vallanom azt is, hogy Lapmargó rovatomat soha nem éreztem még annyira szűknek, mint most, így a terjedelem önkorlátozásra is kényszerít: meg sem próbálkozom azzal, hogy érdemi megjegyzéseket tegyek A kulturális elit és a hatalom alcímű, hat évtizedet átfogó, s legalább másfél évtizede formálódó tanulmányokról, vagy hogy bizonygassam, hogy a korszak szellemtörténetével foglalkozók számára a Standeisky-kötet nélkülözhetetlen. Valódi tiszteletkörként legyen elé ennyi.
Az 1942-es lillafüredi nagy – s fiaskója ellenére további illúziókat tápláló író-politikus-katona-találkozó történetével nyitó és az 1974-es, Zilahy Lajos hazacsábítási kísérletének kultúrpolitikai és belügyi kulisszái mögé bepillantó írással záruló kötet kapcsán ezúttal csak egy, a névmutató böngészése során felmerült momentumra, már-már közhelyre irányítanám az olvasó a figyelmét, remélve felkelteni érdeklődését a hihetetlenül adatgazdag és az eddig ismeretlen belügyi dokumentumokra (is) épülő munka iránt. Nevezetesen arról van szó, hogy a 20. század irodalmi életének és a politika találkozásának metszéspontján a kortárs csakúgy, mint az utókori szemlélődő folyton folyvást belebotlik, kikerülhetetlenül beleütközik egy névbe, Illyés Gyula nevébe. E „találkozásokból”, értelemszerűen, sokan és sokféle következtetéseket vontak és vonnak le, kezdve attól, hogy az illyési életmű olyannyira meghatározó szellemi magaslatát jelenti a magyar irodalomnak, mi több a magyarságnak, hogy az országban, de inkább: az egész Kárpát-medencében megkerülhetetlen, ellenében nem lehet politizálni, egészen addig, hogy Illyést mindössze az önmaga által kreált „írófejedelem és vátesz” szerepében tetszelgett egész életében.
Nem hallgatom el, magam az Illyést nem kedvelők táborába tartozom (bár az is lehet, hogy írásainál csak az írót szellemi vezérlő csillagnak tekintők kritikátlan hozsannázása ingerel), ez azonban csak annak magyarázata, hogy az új Standeisky-kötet névmutatójában ítéletemtől (na jó: előítéletemtől) vezéreltetve először Illyéshez lapoztam, majd játszadozni kezdtem, ugyanis a kötet 452 oldalának majd’ egynegyedében legalább egyszer feltűnik a neve. Sajátos rekord az övé, minimum egyharmaddal lekörözi az utána következő Németh Lászlót, még többel Weöres Sándort, nem szólva a (kulturális) hatalom olyan képviselőiről, mint mondjuk Révai József, Horváth Márton vagy Aczél György. Túlreprezentáltságának egyik nyilvánvaló oka az, hogy Illyés a legfőbb állandóság, a vele szembeni – de legyünk pontosak: a vele megegyezni, együttműködni Standeisky szavaival: az őt megnyerni szándékozó – hatalmasok viszont, mint a miskolci rendőrkapitányok, váltják egymást.
A névmutató ezen statisztikája végsősoron, persze, csak játék, tanulságosabb és továbbgondolásra késztető, ha felütjük a jelzett oldalakat. Ekkor először is megerősödhet bennünk az a meggyőződés, hogy Illyés sokszor csupán a megkérdőjelezhetetlennek vélt hivatkozás – félreértés ne essék, nem Standeisky, az idézett dokumentumok szerint, s persze Illyés kapcsolatrendszerének is meglehetősen hű tükre. Ezen túl viszont idézettöredékesen egy élettel és életművel alátámasztott, ellentmondásokkal és egyértelműségekkel teli központi szerep vázlata ki felrajzolódik: „1942-ben Illyés Gyula talán a legtöbbet támadott író volt: a szélsőjobb képviselői zsidóbérencnek kiáltották ki (52. oldal), „A III/III-as csoportfőnökség a legfőbb politikai vezetés elé tárta az Illyés Gyuláról gyűjtött információkat. Főként az író ügynökjelentésekből kimazsolázott, magántársaságban tett kijelentéseit” (264. oldal), „Az író szerint Magyarországon »zsidó fasizmus« uralkodik” (265. oldal), „1949 és 1951 között az elutasítás és az elfogadás határmerzsgyéjén álló Illyés komoly fejtörés okozott a kommunista párt vezetőinek” (192. oldal), „Illyés Gyula 1961-ben adta fel ellenállását” (237. oldal), „Elveit soha nem adta el, csak nem hangoztatta olyanok előtt, akik megtorolhatták őszinteségét… Elfogadta – élvezte-rühellte a prófétaságot” (238. oldal), „Megtervezte és karban is tartotta a róla kialakított képet” (241. oldal), „Harcolunk Illyés Gyuláért” (204. oldal), „Kultúrpolitikánk nem lépett fel határozottan a kialakuló, elvtelen Illyés-kultusz ellen” (247. oldal), „Az esetleges Nobel-díj ellen nem teszünk semmit” (248. oldal) – megannyi kiragadott gondolattöredék, amely azonban szervesen illeszkedik bele abba a gondolatfolyamba, amely Standeisky mostani, a diktatúra gerinctörő próbálkozásait számbavevő, profi módon egybeszerkesztett tanulmánykönyvének gerincét és egyben a szerző által bizonyára megírni szándékozott nagymonográfia érdekfeszítő és nélkülözhetetlen vázlatát is adja.
Murányi Gábor

Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom.
1956-os Intézet-Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 452 oldal, 4500 Ft.