Negyedik levél Ember Máriának

Amióta, immár másfél évtizede, otthagytam életem meghatározó munkahelyét, a voltegyszeregy Magyar Nemzetet, ritkán adatik meg, hogy személyes hangon írjak. A kivételt erősítő szabályok közé tartoznak azok az itt-ott publikált levelek, amelyeknek címzettje az egyik legigazibb magyarnemzetes, Ember Mária, akinek szakmai életemben a legtöbbet köszönhetek, s akivel 2002-ben, közvetlenül a halála után kezdtem ebbe az egyoldalú nyílt levelezésbe. Első alkalommal a nekrológ helyett szólítottam meg, utána beszámoltam arról, hogy miként kezdtem hozzá irodalmi hagyatéka feldolgozásához, s hogy halála utáni első könyve is megjelent. Harmadszor akkor fogtam tollat, amikor két évvel ezelőtt szülőfalujában, Abádszalókon felavatták a mellszobrát. Most itt az újabb alkalom, néhány napja vettem kézbe Ember Mária Naplónak indult című ismeretlen kisregényének még nyomdaszagú példányát, az általam gondozott életműsorozat első darabjaként.

Mária kedves,

hát megjelent az a szöveg, amit az utolsó hónapjaiban Maga „az egyik legjobb regényem” meghatározással illetett. Emlékszik talán, hogy is ne emlékezne, hogy mennyi mindenről s mennyit beszélgettünk, vitatkoztunk, addigra már nemigen volt olyan írása, melyet kéziratban ne láttam volna, gyűjtöttem is, ha nem az eredetit, hát a xeroxát, én pedig cikkről-cikkre kértem a Maga előolvasószerkesztését. A Naplónak indult-ról mégis alig esett szó köztünk. Pedig nem így indult: az 1990-es évek közepén, a kisregény megszületése után négy-öt évvel az egyik látogatásom végén (mit csináljak, tartozom az igazságnak, hogy a teátrális jelzőt használjam), szóval amikor már indulni készültem, a tévéje fölötti kispolcról levette az odakészített dossziét és színpadias mozdulattal, no meg a hozzá nem illő szemérmes – „Kérem, most bele se nézzen! De aztán beszéljünk róla részletesen!” – kéréssel, felszólítással bocsátott utamra. Megvallom, már ott, a Fehérvári úti ház liftjében lefelé felszakítottam az akkurátusan leragasztott csomagot, s a cím után mohón belekezdtem az olvasásba, majd rohantam haza mielőbb befejezni. Együltömben olvastam el regényét, szereplőinek döntő többségére ráismertem (nem volt nehéz, saját vagy éppen csak torzított nevükön szólaltak meg, vagy szólították meg egymást). Bár az általam nem ismert epizódok, illetve életrajzi adalékok újra és újra meghökkentettek, az 1960-as, 1970-es évek Maga által felidézett hangulata viszont olyannyira megborzongatott, hogy egy idő után azon kaptam magam: a non fiction már nem is érdekel, merthogy nem a szerző, a korszak – a megélt korszak - egyik kulcsregényét olvasom.
Másfél órával később, az olvasottaktól még kábán, hívtam fel, s egyre csak azt kérdezgettem, hiszen ez kész, miért nem jelent már meg, tán visszaadta egy kiadó? S ha igen, melyik?
„Andris és István után maga a harmadik olvasóm” – mondta ekkor nekem csendesen, s én, ahelyett, hogy már akkor értettem volna szokatlan megnyilvánulását, győzködni kezdtem, zúdítottam Magára a különféle kiadók neveit, igazgatóik telefonszámát. Maga pedig, hirtelenjében rádöbbentem, ez alkalommal mintha megbánta volna, hogy, idő előtt avatott be valamibe. „Mindennek megvan a maga ideje!” –mondta még csendesebben, s ezzel a regényről való „részletes” beszélgetés elmaradt. Mindörökre. Pedig azután is éveket beszéltünk át, „csak” ez a könyv maradt említetlenül, egészen az ezredfordulóig. Emlékszik, ugye, hogy a halála előtti hetekben ultimátumszerűen rendelt Magához, és gondolkodási időt sem igen hagyva jelentette ki: „Maga fogja kezelni az irodalmi hagyatékomat!... Ha vállalja…” – tette még hozzá kis szünet után, s én, kissé ijedten, ha megfordult volna is az agyamban, hogy nemet mondok, sem mondhattam volna nemet, vállaltam. A maradék-töredék időben is sok minden gyakorlati teendőről és elvi-szakmai kérdésről beszéltünk, a Naplónak indult-ról a fentebb említett kijelentésen („egyik legjobb regényem”) túl „csupán” annyit mondott: a könyvnek meg kell jelennie!
Mária, akkor már a kevés szóból is értettem, miközben talán még egy igent sem bólintottam eligazító szavaira. Aztán küldött még egy üzenetet: a rámtestált hagyatékban, a regény gépirata mellett megtaláltam főszereplőjének, volt férjének, Andrisnak 90 pontos pontosítását. Mint a Maga által véglegesített szövegből nyomonkövethető volt, jónéhány esetben figyelembe vette HBA észrevételeit (még többször viszont nem). Ám nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a legfőbb érintett, a „kiírt” erkölcsi hozzájárulását adta a publikáláshoz. Merthogy a regény mellé csatolt 90 pont legfontosabb mondandója mégiscsak ez volt a számomra. Mária kedves, ugye, ez is megerősítés volt?
Abból az időtlenségből nézve, ahonnan s ahová beszélgetünk, az eltelt évek nemigen számítanak. Így nem untatom azzal, hogy mikor hol és kivel mit tárgyaltam. A lényeg ennyi: van kiadója, a Noran, sajnálom, hogy igazgatóját Kőrössi P. Jóskát nem ismerte, azt hiszem, Maga is szerette volna őt és munkatársait is, a szerkesztő Valcsicsák Dórát, a tipográfus Faragó Ágit. Itt, a Noran műhelyében, immár közös kiadónknál jelent meg a Naplónak indult, s itt jönnek majd sorban a többi könyvek, az… (brrr… de nem szeretem ezt leírni) …az Ember Mária életműsorozat régi-új darabjai.
Mária kedves, a kronologikus szerkesztés olyan unalmas, nincs valami ötlete a Hajtűkanyar, a Magamnak mesélem, a Véletlenek, a 2000-ben fogunk még élni?, az 56-os napló: a Mindent késve, vagy az El a faluból könyvek más sorrendjére?
Szeretettel üdvözli:

Murányi Gábor

Ember Mária: Naplónak indult
Noran Kiadó
128 oldal, 1990 Ft