Ponyvaregénystíl és tudomány

Zavarba ejtő, kétségek, kételkedések és kérdések özönét ihlető könyv járja be két év óta a világot, a Hitler-dosszié néven elhíresült…
És itt máris meg kell állni. Mi is jelent meg, mit is tart az olvasó a kezében? Nem csupán arról van szó, hogy nehezen lehet meghatározni a majd hatszáz oldalas kötet műfaját, szerzőit, hanem arról, sőt: legfőképp arról, hogy mit is kezdjünk ezzel az óriási történelmi szenzációként tálalt dossziéval, amely a komolyan veendő történeti munkák valamennyi kellékét felsorakoztatja. Félezernél több, szakmailag korrekt lábjegyzet, a függelékben a használt fogalmak szabatos magyarázata, jól használható életrajzok, gondos névmutató. (A magyar edíciónak legfeljebb azt rónám fel, hogy a hivatkozásoknál meglehetősen mostohán és szelektíven bántak a magyar nyelven megjelent művekkel.)
De kezdjük az elején, mert a Hitler-dosszié keletkezésének története legalább annyira figyelemreméltó (vagy talán igazán ez a figyelemreméltó), mint az orosz levéltárak feneketlen mélyéből előkerült 413 - gépelt - oldalas ponyvaregénystílbe öltöztetett Hitler-biográfia. (Erről később még néhány szót ejtenék.) A dossziétörténet valójában 1945. áprilisának utolsó napján kezdődik, amikor is Berlint már körbezárta a szovjet haderő, a Harmadik Birodalom egykor magabiztos diktátora, az emberi ronccsá töpörödött Adolf Hitler és újdonsült neje pedig az öngyilkosságba menekült. „Kár, hogy nem sikerült élve elkapnunk” – kommentálta a német fővárosból Moszkvába szigorúan titkos jelzettel érkező hírt a szovjet birodalom vezére, Sztálin, s közvetlenül utána a holttest holléte, megszerezhetősége felől érdeklődött.
A kérdésként megfogalmazott parancs hatalmas gépezetet indított be, a mindenütt jelen lévő NKVD a bukott Führer berlini bunkerjában május 2-án sokakkal együtt őrizetbe vett két SS-őrnagyot, Hitler személyi adjuntását, Otto Günscht és a diktáror inasaként emlegetett, valójában a személyi szolgálatát irányító Linge Heinzt. Kezdetben őket „csak” az elégetett tetem fellelésében használták. Később, párhuzamosan azzal, hogy Sztálin egyre nagyobb érdeklődést mutatott Hitler kulisszatitkai iránt, módszeres vallatásnak vetették alá őket, s az ő vallomásaik szolgáltak alapjául annak a Hitler életrajznak, amelyet az NKVD vezetése - Sztálin hetvenedik születésnapjára időzítve - állított össze 1949 decemberére. Ám a szovjet nép bölcs vezére korántsem egyszerű jegyzőkönyvi kivonatot olvashatott – s a rendelkezésre álló adatok szerint olvasott is – el, hanem egy regényesített és a feltételezett ízlésének mindenben megfelelni szándékozó, ezért aztán a történelmi eseményeket meglehetős szelektíven taglaló, mondhatni aknátlanított életrajzot. Amelynek végső formába öntését az NKVD egyik legeredményesebbnek titulált ügynöke, kéme, bizonyos Fjodor Karpovics Paparov alezredes végezte el, kitalálva egy - a Hitler-dosszié közreadását jegyzők meghatározása szerint - „a hitelesség és mesterkélt hivatali oroszság sajátos elegyét” ötvöző nyelvezetet. Amely ponyvaregény stíl az egyszerűség és a közérthetőség oltárán rendre feláldozza a valóságos történelmi összefüggéseket, nem is kívánja azokat a maguk összetettségében, ha úgy tetszik bonyolultságában megmutatni, ráadásul azokon az eseményeken, melyek netán érzékenyen érintenék a szóbanforgó Hitler-életrajz egyetlen megcélzott olvasóját az életrajz ügyesen átsiklik.
Mindenesetre a regény elkészült, elolvastatott, majd a legtitkosabb ügykezelésű elnöki levéltárába került (ma is ott van), s ha 1959-ben nem készül róla betűhív másolat, akkor aligha bukkan(hat) rá Matthias Uhl német történész, aki aztán történész kollégájával, Henrik Eberlével közösen 2005-ben közre is adta a „felbecsülhetetlen értékű forrást”.
El lehetne persze hosszan meditálni azon, hogy a négy év munkájával készült Hitler-portré mennyire hiteles, mennyiben történelmi adalék – ezt a szöveget közreadó történész páros és a kötethez előszót író Horst Möller (a müncheni egyetem Újkori Történeti Intézetének igazgatója) meg is teszik, arra a konklúzióra jutva, hogy az egyszerűsítések és a fentebb már említett kozmetikázások ellenére nagyon is. Hiszen olyan hétköznapi részletek derülnek ki a szövegből, amelyek közelebb hozzák, érthetővé teszik az olvasók számára a német diktátor cselekedeteinek mozgatórugóit, s temérdek adalékkal egészítik ki, árnyalják történeti ismereteinket.
Mindez igaz, mi több alátámasztásul aktuális példát is említhetek. Nemrégiben Horthy Miklós kormányzó és Hitler Adolf találkozásairól írtam cikket fő lapomba, a HVG-be, s csak itt, a Hitler-dossziéban leltem meg egy igen jellemző és fontos párbeszédet 1941-ből, amikor is Hitler a Szovjet-Oroszország elleni háborúban való részvételre invitálta Horthyt, a magyar kormányzó – akit kötött az akkor még háborúellenes miniszterelnöknek, Bárdossy Lászlónak adott úri szava – ekként tért ki: „szellemileg fel vagyunk vértezve, de anyagilag nem.”
Kerülgetem, kerülgetem, de itt, a cikk végére érve mégis csak el kell mondanom, miért is tartom zavarba ejtőnek a Hitler-dosszié ilyetén megjelenését. A keveredésért. Mert ez a könyv hihetetlenül összetett, érdekfeszítő s minduntalan forráskritikáért kiabáló forrás. Szerintem azonban a közreadók – és könyvkiadóik – a valóban kivételes történelmi értékkel rendelkező dokumentumot folyamatosan túlértékelik akkor, amikor az önmagában szimpla életrajzi lektűrt a Harmadik Birodalom legimpozánsabb történeti forrásmunkájaként tálalják fel, miközben a közreadók és az említett szakértő által jegyzett bevezető tanulmányok és az utószó rendre arra hívják fel a figyelmet, hogy az egyébként is nélkülözhetetlen forráskritika ez esetben mennyire elengedhetetlen. A kötetnek ezt az ellentmondást, ezt a két szándékot nem sikerül áthidalnia. A megcélzott vásárlói tömegnek minden bizonnyal túl sok, túl zavaró a tudományos apparátus, másokat pedig talán éppen a zengzetességek irritálnak.

Murányi Gábor

Henrik Eberle-Matthias Uhl: A Hitler-dosszié. Park, 590 oldal, 5500 Ft