A József Attila szakirodalom újabb remeklései

Mindig ilyen doktori értekezéseket!
Két könyvet hetek óta, mondhatni felváltva olvasok. Voltaképpen mindkettő szövegét elég régóta ismerem: Tverdota György A komor feltámadás titka című, a József Attila kultuszát és hatását taglaló munkájának fejezeteiből folyóiratközlemények adtak ízelítőt, a József Jolán, az édes mostoha című nagyterjedelmű írást pedig a szerző, Valachi Anna megtisztelő bizalmából még kéziratban volt szerencsém olvasni. És mégis, most, hogy e két kötetet könyvalakban forgatom, meglepetésből meglepetésbe esem.
Kezdem a József Attila-biográfia és -oeuvre mai nagymesterének Tverdotának könyvével, amely számomra szemléletes bizonyítéka annak, miként terebélyesedhet lenyűgözően nagyívű s meggyőző koncepcióvá a szorgos és hihetetlenül precíz bibliográfusi munka. Merthogy A József Attila-kultusz születése alcímű - mellékesen akadémiai nagydoktori - értekezés az évtizeddel korábbi, a reveláció erejével ható Kortársak József Attiláról című vaskos, kétezer oldalas dokumentum-összeállításból ered. Ismeretes, hogy a Bokor László által elkezdett, a teljességre törekvő gyűjtést Tverdota folytatta majd rendezte sajtó alá s látta el jegyzetekkel. A hihetetlen precizitású lábjegyzetek s a „Kortársak...” megjelenési évében, 1988-ban nyomdafestéket látott Ihlet és eszmélet című tanulmánykötet egyben azt is jelezték, hogy a József Attila-szakirodalomban mind jobban elmélyülő bibliográfusban és biográfusban körvonalazódik a MŰ. Merthogy magam ennek, a nagy Tverdota-műnek tartom A komor feltámadást.
A kortársai által formált József Attila-képet vizsgálva, olvasva Tverdota nyomába eredt a század meghatározó költője mítoszainak és szembesítette azokat az életrajz valós tényeivel. Magyarázatot keresett arra, hogy mikor, hogyan s miért indultak útjára azok a legendák, amelyek aztán az utókor József Attila-képében megingathatatlan tényként kövesedtek meg, kezdve attól, hogy a szegedi egyetem professzora, bizonyos Horger Antal törte derékba a költő tanári karrierjét, folytatva ott, hogy a költő versbe foglalt állításai - mint például, hogy fekete hajú kedveséről sose írta volna azt, hogy szőke, és mérget vehetünk arra, hogy a langymelegben valóban jázminok tapsikoltak - , s zárva, bár korántsem befejezve azzal, hogy a költőt önnön kora, a társadalom értetlensége hajszolta a betegségbe majd a halálba.
Tverdota tehát: mítoszromboló. A valóság megközelítésére törekvő irodalmárként számol le és be a kultusz születésének - olykor magától a költőtől eredő - forrásairól, okairól, s a makacs legendákat oszlatva még véletlenül sem esik át a ló túlsó oldalára. Az irodalomtörténész könyve lapjain József Attila - esendősége s kortársai jóindulatú felmagasztalása ellenére is -KÖLTŐ marad, ha lehet mondani, a mítoszaitól megfosztva még inkább: korszakos költő. Számomra ez a tisztázó kötet leglényegesebb, egy mondatban is megfogalmazható mondandója. Amiért azonban a kötetet napról napra mégis újra kézbe veszem: a részletek, az apró finomságok, a találó megfigyelések, a meghökkentő új, Tverdota tolla nyomán feltáruló összefüggések felvázolása. Az immár felsőoktatási tankönyvként funkcionáló kötettel szembeni egyetlen, ám nem apró kifogásom: a név- és versmutató égető hiánya. Miért kell ezt újra és újra szóvá tenni az ilyen típusú könyvet gondozó kiadóknak, ezúttal a Pannonicának?
A másik kötet, Valachi Anna portréja egy önérvényesítő nőről, az egyebek mellett „édes mostohának” aposztrofált József Jolánról, a költő nővéréről a maga nemében ugyancsak reveláció. Az éppen kandidátusi védés alatt álló tanulmány arra bizonyíték, hogy az alapkutatások és forrásközlések után - ezúttal a nagyszámú irodalomból csak a néhány hete e hasábokon méltatott Szabolcsi-tetralógiára utalnék - az eddigi ismeretek továbbgondolása milyen újszerű felismerésekhez vezet. Az irodalomtörténészi munkát „másodállásban” végző újságíró, Valachi Anna már jónéhány éve felfedezte magának a szakmai és a laikus közvélemény által már-már kollektíven gyakorolt közönyben és elutasításban részesített József Jolánt, a költőről szóló első, a maga idejében nagy visszhangot kiváltó életrajz szerzőjét. A egyebek mellett Jocónak, Lidinek, Lucie-nak becézett József Jolán azzal követte el az eredendő bűnt, hogy a többé-kevésbé hiteles 1940-es életrajzot tíz esztendővel később, A város peremén címmel újraírta, s öccséből csak és kizárólagosan öntudatos kommunista poétát faragott. S mivel a kor kívánalmai szerint áthangszerelt (férc)műve megjelenését követően nem sokkal meghalt (az újabb át-, ha úgy tetszik: visszaírásra már nem volt lehetősége), személyisége notórius hazudozó, önző és karrierista valakiként rögzült. A költő mellett betöltött meghatározó, mondhatni: múzsai szerepe pedig feledésbe merült. S még a jóindulatúbbak is úgy fogalmaztak, hogy A város peremén „visszamenőleg hiteltelenítette” az egész József Jolán-i életművet.
Nos Valachi ezzel a felfogással perel - szerencsenmosdatásnak korántsem nevezhető - könyvében. Ő csupán annyit tesz, hogy vizsgálódása középpontjába helyezi a József Attila sorsával megszámlálhatatlan szállal kötődő önérvényesítő nőt, s igyekszik megérteni s persze megértetni cselekedetei mozgatórugóit. Azt kell hogy mondjam, ha József Jolánnak semmi köze sem lenne a század egyik zsenijéhez, a Valachi által feltárt és megírt élettörténet önmagában is figyelmet érdemlő lehetne, ám mindez „megspékelve” magával József Attilával, a kötetet megkerülhetetlenné teszi. A szerző tényekre alapuló felfedezései és lebilincselő feltételezései - így például a kötetcímmé is emelt „édes mostoha” jelzős szerkezet nekiajándékozása - hátterében olyan valóságos szakmai bravúr húzódik meg, amit az olvasó talán azért hajlamos nem észrevenni, mert belefeledkezik a közérthető stílusban tálalt történet meglepő fordulataiba.

Murányi Gábor

(Tverdota György: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Pannonica, Bp., 1988.; Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a XX. század első felében. Papirusz Book, Bp., 1988.)