A kanadai Margaret Atwood már bebizonyította, hogy szeret nem szokványos témákhoz nyúlni: írásaiban hol egy nő méltánytalan gyilkossági perét eleveníti fel, hol sci-fi elemeket vegyít egy szerelmi történetbe, hol pedig egy feminista disztópiába kalauzolja olvasóit. Kisregénye, a Pénelopeia, mely nemrég jelent meg a Jelenkor kiadó gondozásában, az utóbbihoz áll közelebb, ugyanis Odüsszeusz történetét meséli el, felesége, Pénelopé nézőpontjából.

Atwood nem kis feladatra vállalkozik ezzel a szöveggel. A Pénelopeia egy olyan történet újraírása, melyet eddig csakis a férfi szempontjából ismertünk, aki elhajózik, hogy hőssé váljon, és aztán ünnepelt hősként is tér vissza. Ilyen szempontból a kötet szembemegy a nagyon is maszkulin történetírás hagyományával, és hangot ad azoknak, akik szavainak nem jutott hely a történelem lapjain: a palotában maradó magányos feleségnek, az ágyasnak használt szolgálólányoknak. Ám a magasztos cél ebben az esetben sajnos nem szentesíti az eszközt; a Pénelopeia megmarad olyannak, amilyennek a történelem gyakran ábrázolta a nőket: egy nagyszerű történet keserű, fáradt visszhangjának.

Pedig Pénelopé története valóban megkapó. Az alig kamasz, rút kiskacsának bélyegzett, ám annál eszesebb lányt férjhez adják messzi vidékre, ahol a birtokon az udvartartáson kívül senki és semmi nincs, leszámítva néhány sziklát és kecskét. Ráadásul még a kiválasztott férj is púpos. Örök riválisa, az unokatestvér Heléna, akinek szépsége messze földön híres és így tökéletes ellentéte Pénelopénak, még ki is neveti. A lány ennek ellenére megtalálja mind a szerelmet, mind pedig a boldogságot ebben a helyzetben, távol az ókori görög elit szociális kötelezettségeitől és a politika zajától – távol apjától, aki vízbe akarta fojtani és távol a folyton incselkedő Helénától.

Az idill azonban csak addig tart, míg hírt nem kapnak a trójai háborúról, és Odüsszeusz útra nem kel végtelennek tűnő útjára. És ahogy Pénelopé életéből eltűnik a szerelem, úgy fut ki a műből is az energia. A történetírás fentebb említett hiányosságai miatt nincs elég fennmaradt anyag arról, mi történt Pénelopéval ezalatt az idő alatt. Atwood megkísérli ugyan kitölteni ezeket a lyukakat, ám ez meglehetősen egyhangú, és az olvasó hasonlóan szenved, mint Pénelopé az évek alatt. A végtelenül unalmas, szürke napok leírása mellett viszont gyönyörűen kirajzolódik az egyszer csak megjelenő, majd szüntelenül az udvarban tartózkodó kérők és Pénelopé helyzetének abszurditása: ha ki akarja várni férje visszatértét, hagynia kell, hogy a kérők feléljék az évek alatt gondos gazdálkodással összegyűjtött vagyonát.

Egy másik sarkalatos pont a történetben a tizenkét szolgálólány sorsa, akiket maga Pénelopé bíz meg azzal, hogy férkőzzenek a kérők közelébe és gyűjtsenek számára információt – kedves férjura Odüsszeusz pedig hazatértekor árulónak bélyegzi és kardélre hányja őket. Ez egy rettenetes mozzanat, melynek már pusztán igazságtalansága is elborzasztja az olvasót, valószínűleg ezért döntött úgy Atwood is, hogy kiemelten foglalkozik vele. Ehhez a klasszikus görög dráma műfaji elemeit választotta: a lányok alkotják a kórust, akik az egyes részeket versbe szedett betétekkel összefűzik. Egy idő után a kórus azonban inkább idegesítővé válik, a versek – legalábbis fordításban –, sutának hatnak, és bármennyire szörnyű is a lányok története, a legszívesebben minél hamarabb átlapoznánk.

Összefoglalva talán azt mondhatjuk, hogy a kötet leginkább egy keserű Pénelopé elmélkedéseiből áll, aki az alvilágot járva emlékezik vissza földi létére és tetteire – azonban jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy Atwood miért ezt a rezignált, beletörődő hangnemet választotta Pénelopé hangjának? Miért nem dühös, miért nem kiáltja világgá a fájó igazságtalanságot? Hiszen mások döntései alapján került olyan helyzetben, hogy végül élete nagy részét várakozással töltötte, eltékozolta, és ezek után még csak saját szolgálói sorsáról sem dönthetett. Ha ez a kötet egy feminista kiáltvány, márpedig mi másnak tekinthetnénk, akkor annak kicsit túlontúl is békés – Pénelopé nem jelenik meg erős személyiségként, így nincs erős hangja, és még a saját történetében is elveszik kissé.

A Pénelopeia kísérletnek mindenképpen érdekes tehát, ám a forma nem szolgálja a célt. Rövidebb, lazábban összefűzött szövegek, ahol nem annyira domborodnak ki a lyukak a történet szövetében, talán közelebb hozhatták volna Pénelopét az olvasóhoz. Így a mű sajnos leginkább olyan, mint maga a fizikai kötet: vékony, súlytalan.

Bráder Edina

Margaret Atwood: Pénelopeia
Fordította Géher István
Jelenkor Kiadó, 192 oldal, 4499 Ft