Lukács Sándor, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész, költő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.

Színészként otthonosan mozog a szavak sűrűjében; tudja, mekkora súlya van egy-egy hangsúlynak, árnyalatnak vagy akár a csendnek…

– Mesélne arról, hogyan jutott el a most megjelenő, kilencedik verseskötetig?

– A költészettel úgy voltam, mint gyerek a játékkockákkal. Először csak megfogja és szétszórja őket, majd kezdi megkülönböztetni a színeit, aztán idővel eljut oda, hogy építsen belőlük házat, tornyot, és a többit… Az irodalmi környezet, ami szerencsémre gyerekkoromtól kezdve körülvett, nyilván sokat segített abban, hogy szinte észrevétlenül írásban is kezdjem rögzíteni gondolataimat. Tulajdonképpen, elképesztő belegondolni, hogy az első próbálkozásoktól, most június elején eljutottam kilencedik verseskötetem megjelenéséig.

– Mikor fordult komolyra kapcsolata a költészettel?

– Az indulásnál két abszolút tekintélyű, csodálatos mentorom volt: Lator László és Kálnoky László. Nekik mutattam meg először a verseimet és nem sokkal utána, a nyolcvanas évek közepén „Arc bukik fel az árból” címmel Kálnoky írt laudációt az Élet és Irodalomban közölt verseimhez.

– Hogyan talált kiadót?

– Első két kötetem, a Szökés (1985) és az Elrejtett hangszerek (1988) a Magvetőnél jelentek meg. Mivel innentől kezdve az ÉS-ben, a Kortársban, az Új Írásban viszonylag folyamatosan publikáltam, nem volt különösebb gond a kiadókkal. A Magvető, az Orpheusz és a Medicina után, legutóbbi öt kötetemet a Nap kiadó jelentette meg. Öröm és megtiszteltetés volt számomra, hogy 2006-ban, válogatott és új verseim szerkesztését, Az elűzött álom címmel, Domokos Mátyás vállalta el.

– Nagyon változatos a versek belső ritmusa, dinamikája és formája. Nevezhetjük az írásait létverseknek?

– Nem tudom, pontosan mit ért létversek alatt, az viszont biztos, hogy éltemnek egyre fontosabb és nélkülözhetetlenebb eleme a versírás.
Azok az élethelyzetek, amelyekkel a színészet kapcsán szembesülök, gazdagítják és tapasztaltabbá teszik az embert. Ezen élményeimet olykor hasznosítani tudom az írásaimban is.
De amíg a színész, egy monodráma próbái alatt is közösségben dolgozik – rendező, súgó, asszisztensek, világosítók – addig a költő, a magány és a csend birodalmában végezheti munkáját. Nekem jólesik ez az „átjárás”, mert mindkét műfaj lehetőséget nyújt az önkifejezésre. Mint színésznek, a pontos szövegtudáson túl, még sok mindenre kell figyelnem: a gesztusok, a mozgások, a partnerekkel s ugyanakkor a közönséggel való kapcsolat folyamatos fenntartása, külön koncentrációt igényel. Ha viszont írok, magamon kívül senkihez sem kell alkalmazkodnom és természetesen megpróbálok minden zavaró tényezőt kizárni. Az író-embernek más az időélménye. Amíg a színpadon egy jelenet vagy felvonás általában meghatározott ideig tart, addig a költő birtokba veheti a nap minden óráját, sőt még az éjszakát is, munkája során. Ez a szárnyaló szabadság persze akkor igazán örömteli, ha eredménnyel jár, ha visszanézve nem tűnik haszontalannak…

– A valóság és az álom kontrasztja hogyan változott az évek során? Gondolok itt például a „Régen és ma”, Hallgat az út”, „Játssz és álmodj” című verseire.

– A két állapot közül a valóságot éljük folyamatosan, az álmok pedig igencsak kiszámíthatatlanok. Éjszakáimban sokszor ülök „hosszú, méla lesben” és várok, ha nem is „felajzott nyílra”, valami érdekes-furcsa álmot, melyre még ébredés után is emlékszem majd. A kontraszt nem sokat változik, hol gyengíti, hol erősíti a két állapotot.

– Az egyik kedves versem egy korábbi szerzeménye, az „Elszökött szavak”. Jól érzékelem, ebben a kötetben is igen hangsúlyos a kifejezhetőség kérdésköre?

– Úgy gondolom, a költészet különös varázslata, hogy módjában áll kitágítani a kifejezhetőség határait. A hasonlatok, a szimbólumok által olyan tartalmak felmutatására is képes, amelyeket az emberek többsége legfeljebb a tudatalattijában hordoz, de plasztikussá, „megfoghatóvá” csak a vers kontextusában válik számukra. Vagyis a „felismerés”, a „ráismerés” élményével lesznek gazdagabbak.

– Költői hangja szikárabb vagy telítettebb lett az évek során, és írás közben hozzáad vagy elvesz „önmagából”?

– Inkább úgy fogalmaznám, hogy talán személyesebb lett és azon belül hol szikárabb, hol telítettebb. Én minden konkrét és egzakt dologban megfogható vagyok, inkább a ködökből és bizonytalanságokból építkezem, és ha sikerül egy „letisztult” képet létrehoznom, ahhoz mindenképp szükségesek az előzmények: a kusza összevisszaság, a többértelműség. Hogy eközben hozzáadok-e vagy elveszek önmagamból, az semmiképpen sem tudatos vagy szándékos törekvés, mert mindig rábízom magam az éppen adott lelki és fizikai kondícióimra.

– Elégedett a sorsával? És az emberiségével?

– Az ember furcsa lény. Többször észrevettem már magamon, hogy bizonyos esetekben igyekszem teljesíteni a „felnőttek előírásait”. Mivel a lelkem még ma is a gyermeké, aki megpróbál mindent „felfedezni”, aki rendszeresen megküzd az élményeiért és sokszor megdöbben azon, hogy bizony csúnya dolgokat is tapasztal maga körül. Hogy az általa elképzelt „jóság” és „szépség” mögött, sok esetben számítás és rossz szándék rejtőzik. Ez általában elkeseríti az embert és megfelelő tapasztalat és bölcsesség kell ahhoz, hogy a kétségbeesés helyett, végül is örömmel töltsön el bennünket a felismeréseink igazsága. Jómagam, a sorsommal kapcsolatban elégedettséget csak akkor érzek, ha tudom, hogy az elért eredménynek „fedezete” van. Ha képességeim és lelkiismeretem szerint, a maximumot sikerült nyújtanom.
Az emberiséggel viszont hadilábon állok. Szuper-kommunikációs korunkban, az internet és egyéb digitalizációs rendszerek révén az emberiséget annyi „üzenet” éri, hogy lassan már maga sem tudja, hogy mit kezdjen velük, és melyik irányba haladjon tovább. Elképesztő olvasni a sok álhírt és ostobaságot, ami a különböző portálokon naponta rázuhan világunkra. És sajnos, az emberiséggel nem lehet kezet fogni, őt nem lehet vendégül látni, az emberiséggel nem lehet fehér asztal mellett, személyes dolgokról, diszkréten társalogni. A lózungok, a lelkesítő vagy éppen deprimáló, emberiségnek szánt szózatok pedig távol állnak tőlem…

– Ha mégis érdemes lenne üzennie „e holdfény üvegén csillogó világnak”, mi lenne az?

– Életünk tele van olyan jelenségekkel, melyekkel nap mint nap találkozunk, de paradox módon mégsem tudatosulnak bennünk. A vers éppen erre ad alkalmat. Megfejthetetlen csoda számomra, hogy bizonyos szövegek milyen formákban és milyen tartalmakkal töltődnek fel, hogy mennyi bennük a tervezés, és mennyi az improvizáció. Verset írni és olvasni, a természetes adottságokon kívül, egyszerre játék és halálosan komoly szenvedély…

Illényi Mária

Lukács Sándor: Kikötő
Álarcok sorozat
Nap Kiadó, 80 oldal, 3675 Ft