[ Elhunyt György Péter. 1954-ben született, haláláról a mai napon (2025. 10. 29.) tudósítottak a hírterjesztők. Réges-régi ismerősök voltunk, részt vett a Könyvhét egyik LapNapján, több interjút is adott. Megőrizzük emlékezetünkben.

Az itt következő interjú a Könyvhét 2014/4. számában jelent meg, gondolatai felidézésével köszönünk el tőle.]

A hatalom képzelete címmel jelent meg György Péter új kötete az 1957 és 1980 között a kultúrát és művészetet érintő állami hatalomjátszmákról. Felidézi, milyen volt a kulturális tér abban a világban, amelyben úgy tűnt, megállt az idő. Elsüllyedt-e az államszocializmus korszaka, vagy reflexei a mai napig meghatározzák az akkor szocializálódottakat? A szerzővel készített beszélgetés e kérdésekre is választ ad.

- Spiró György négysorosát illesztette bele a könyvébe: „Aki tudja, ugyanazt tudja. / Aki nem tudja, nem tud semmit. / Aki tudja, mind beledöglik. / Aki nem tudja, nem is élt semmit.” Mennyire jellemezhető ezzel a kötet tartalma, vagy azoknak az éveknek a hangulata, amelyeket kultúrtörténeti vonatkozásban a munkája taglal?

- Azért szedtem elő és alkalmaztam meglehetős antropológiai gyakorlatiassággal, és nem esztétikai emelkedettséggel Spiró sorait, mert eleve az a gondolat íratta velem a könyvet, hogy föl kell tárnunk az előző korszak működési mechanizmusát, azt az intézményrendszert, amellyel a szocializmusban a magas kultúrát és a művészetet előállították, mert különben nem fogjuk tudni elmondani a mostani huszonéves generációnak, hogy mi volt akkor. És ez több etikai problémánál, a jövőt ásná alá. Szükséges ismerni a kultúra akkori működési mechanizmusát. Ez annak az időszaknak az útikönyve, amennyiben a mai fiatalok számára idegen ország a múlt.

- Tizenegy akkor élt írónak szán egész fejezetet a könyvében, ábécérendben Bertha Bulcsutól Csurka Istvánon és Sarkadi Imrén át Szabó Istvánig terjed a névsor. Miért pont rájuk esett a választása?

- A kötet szövegének a háromnegyede ebben a könyvben jelenik meg először, másik része az Élet és Irodalomban már olvasható volt, de most jelentősen átírtam. Azt a sorozatot azért kezdtem el közölni, mert teljes amnéziával találkoztam. Fiatal irodalmárok azt sem tudják, ki volt Bertha Bulcsu, és ez megriasztott. Hát még, amikor egy kiváló kollégám azt mondta, ő nem ismer Szabó István nevű írót, csak filmrendezőt. És amikor elment a könyvtárba, rémülten jött rá, hogy akiről nem is hallott, az bitang nagy író volt. Az én „válogatásom” nem irodalomtörténeti kánont követ, hanem azok az emberek kerültek bele, akik rámentek arra a rendszerre, még akkor is, ha túlélték a korszakot. A nagy részük azonban nem élte túl.

- A hagyományt és a művészetet mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszer saját céljaira használta, írja. Mi volt a kettő között a különbség?

- Az csak elméleti esztétikai elképzelés, hogy a művészet autonóm, mert minden társadalom használja a művészetet, hogy közben mennyire tartja tiszteletben a függetlenségét, az műfaj- és korszakfüggő. A Rákosi-korszakban kultúrairányítóként az erős utópiát képviselő Révai József működött. A nemzeti kultúra híve volt az állami szocializmusban, szürreálisan a kommunizmus és a nacionalizmus között helyezkedett el. Ez nagyon zavarba ejtő volt abban a korszakban, pláne tőle, aki Moszkvából jött haza. Aczél György később ebből főzött, és lehetett liberálisabb. Kulturális forradalmat akartak csinálni, elterjeszteni a magas kultúrát az előtte ettől távol maradt munkásság, parasztság és kisértelmiségiek körében. Működött a faluszínház, sorra jelentek meg az Olcsó Könyvtár kötetei, két forintos áron, mintha ma kétszáz forintba kerülne egy-egy könyv. Vallása volt annak a rendszernek a magas kultúra, az általam a korszak legnagyobbjának tartott Illyés Gyula mondatait például nem cenzorok, hanem maga Kádár János és Aczél György nézegette megjelenés előtt. Ehhez képest a mai magyar írónak az a panasza, hogy senki le se tojja, amit csinál.  Nem tudom, melyik rosszabb, de a Kádár-rendszer iránti kulturális nosztalgiának biztosan ez az alapja, meg az, hogy Aczélék tudták, nem lehet cinikusan bánni az alkotókkal. Ebből végül ritka társadalmi jelenség fakadt. A politikailag illegitim Kádár-rendszer az utolsó pillanatig uralta az országot katonailag, gazdaságilag, ideológiailag, de az kikezdte, hogy a kulturális dominanciáját elvesztette.

- Milyen hatása van napjainkban annak, hogy a rendszerváltás átírta a művészeti térképet is?

- Nem véletlenül áll meg a könyvem ’80-ban. Persze hogy észreveszem: vannak áthallásai ebben a korban, de ez egy másik történet, amellyel nem nekem kell foglalkoznom. Harmincöt éves voltam ’89-ben, joggal gondolhattam, hogy ez az én világom, és részben az is volt. De részben már nem. Mert mindig a hajdani normarendszer felől fogom nézni, hogy milyen a kulturális kiosztás. Az ember formális logikával beszélhet nagyon fontos politikai ügyekről, de kulturális kérdésekben állandóan összekeveredik a habitus és a látás. Az értelmemmel tudom, hogy még az akármilyen vacak jelenlegi kulturális szerkezet is sokkal jobb annál, amikor a Kádár-rendszerben fentről osztották az észt. Szerintem a Magyar Művészeti Akadémia is azért idegesít mindenkit, mert kísértet rémlik föl általa. Nézze meg azokat az akadémikusokat: pár fiatalabb ember, különben aggok háza. A kortárs művészetnek nem kell az MMA, amely intézményi formájában a Kádár-rendszer paródiája. És az nem jó, nem működik az új világban.

- A diákjai, akik a könyvét inspirálták, elolvasása után vajon az „új” világot is másként fogják nézni?

- Ők eleve másként léteznek a másféle kulturális szerkezetű világban, ahol nem az a fő kérdés, hogy milyen egy-egy új kortárs regény, beszakad-e alatta az asztal, vagy nem. Ez a nemzedék kulturálisan emancipált, a szemükben a magyar nyelvű magas kultúra benne van a pakliban, de nem visz mindent. Az élet minőségének más struktúrái alakultak ki, a saját testükhöz, a megevett ételükhöz, a zenéhez, a kulturális együttlétekhez, a csoportokhoz való viszonyuk. Teljesen más mintázat, mint az én világom. Egyszer-kétszer megtiszteltek azzal, hogy a JAK különféle rendezvényein részt vehettem, és megértettem, beláthatatlan a köztünk lévő távolság. Ültem ott, és úgy néztek rám, mint egy dinoszauruszra, bár komoly szimpátiával. Ha Orbánék rekonstruálni akarnak egy felülről irányított rendszert, akkor talán sokaknak keserűséget okoz, de ez nem fog menni.

Mátraházi Zsuzsa

György Péter: A hatalom képzelete
Magvető Kiadó, 488 oldal, 3990 Ft