Hol vagyunk már a névtelen kódexmásoló szerzetesektől, az ismeretlen szerzőktől, a szájról-szájra terjedő népmeséktől, melyeket egész közösségek szereztek közösen? A modern korban az író tulajdonjogot formál a művére, a közönség pedig egyediséget, újdonságot és jellegzetes stílust vár el. Ugyan a posztmodern röviden játékba hozta a szerzőiség kérdést és a plágiumot is, ma mégis elválaszthatatlan a mű az írójától. Az alkotót keressük és személyére fűzzük fel a művek sorát. Nemcsak az irodalomban, még a jellegzetes apró utcai szobrok (Kolodkó) vagy street art falmatricák esetén is (0036Mark vagy a világhíres Banksy). A szerzőtlenség már csak olyan kövület, mint Anonymus csuklyás szobra a Városligetben.

Emiatt, a kultúránkba ágyazott szerzői címkézés miatt, akkora a felfordulás Elena Ferrante körül is. Az olasz írónő a Tékozló szeretet című regényével vált ismertté, amit az Amikor elhagytak című regény követett, majd megszületett az Elveszett lány, az úgynevezett Nápolyi regények tetralógia, amik végleg feltették Ferrantét a kulturális térképre. Regényei több, mint 30 év leforgása alatt születtek, és ezalatt egyetlen kérdés mindennél jobban foglalkoztatta a publikumot: Ki rejtőzik az Elena Ferrante álnév mögött?

A rejtvényre nincs megoldás, és a kérdés körüli érdeklődés ellenére, nincs is rá igazán szükség. Ugyan az irodalomórát sokszor még mindig a szerzők életrajzával kezdik, és a műveket erős kapoccsal rögzítik az alkotójukhoz, ez nem szükségszerű például egy regény befogadásához. „Egy jó történettől azt várom, hogy a maga egyéni módján, az általa sugallt érzéseken keresztül azt mondja el a jelenről, ami más forrásból nem tudható meg.” – mondja Ferrante, és már csak annyit tudok hozzátenni, hogy a történet nemcsak a jelenről mesélhet, hanem az emberről vagy a világról általában. Hogy mindezt megkapjuk, nem szükséges rocksztárt csinálnunk a szerzőből, ez csupán korunk márkaépítésének mellékterméke, mert a lényeg a szövegben rejlik.

A regény első fele jórészt Ferrante legelső két regényéről, a Tékozló szeretetről és az Amikor elhagytakról szól. Levelek a kiadónak, újságíróknak fiktív és igazi interjúválaszokkal, válaszok az olvasók és a két filmrendező, Mario Martone és Roberto Faenza kérdéseire, akik a regények megfilmesítésén dolgoztak. Míg a kötet második felét már a Nápolyi regények tetralógia megjelenése utáni interjúk teszik ki.

A regények ismerete mindenképp hozzátesz az olvasási élményhez, mert sok elemzést olvashatunk a kötetek egyes részleteiről, szereplőiről, párhuzamairól és ellentéteiről, azonban azok ismerete nélkül is érdekes lehet ezeket a levelezéseket olvasni. A leveleken és kommentárokon keresztül ugyanis képet kaphatunk Elena Ferrante személyiségéről. Egyaránt érezhetjük a tétovázását, szorongását, körkörösen járó gondolatait, nyelvészeti érdeklődését, a hezitálását egyes kérdéseknél, a feminizmusát vagy éppen az antikvitás történeteihez való vonzódását. Köztük találjuk Ferrante hosszú esszéjét, a Gomolygást, amelynek kiindulópontja szintén egy interjú volt, ahol az írónő nem tudott a kérdés-válasz keretek között maradni. A majd 100 oldalas esszé körüljárja mindazokat az aspektusokat, amelyekből regényei és szereplői kinőnek, olyan kulcsszavak köré rendezve, mint város, örvény, anyakép vagy épp a ruhák. Az esszébe olyan részleteket is ékelt a regényekből, amelyeket megjelenés előtt kihúzott belőlük, és egészen régi, gyerekkori élményeket is megismerünk, melyek kulcsfontosságúak voltak gondolatvilágának felépítésében.

A Gomolygás – egy író útja gyűjteményes kötet, mindenképpen érdekes betekintést nyújt Ferrante személyiségébe és annak változásába. Feltár valamit az írónőből, ami sokkal, de sokkal beszédesebb, mint pusztán a neve volna. Azonban a kötet egy idő után elég repetitívvé válik köszönhetően a számos beválogatott interjúnak. Világosan látszik, hogy az újságírók (és feltételezett közönségük) érdeklődésének középpontjában folyamatosan ott áll a szerző valódi kiléte. Kicsoda is Elena Ferrante, és miért döntött úgy, hogy a névtelenséget választja? Tervezi-e ezt a döntését megváltoztatni? A válasz mindig ugyanaz. „Úgy vélem, a könyveknek, azután, hogy megírták őket, nincs szükségük szerzőre. Ha van mondanivalójuk, előbb-utóbb megtalálják olvasóikat; ha nincs, így jártunk.” Ennek szellemében Ferrante névtelensége változatlan marad, de a könyveit bármikor levehetjük a polcról.

Vincze Dóra

Elena Ferrante: Gomolygás
Fordította: Király Kinga Júlia
Park Könyvkiadó, 436 oldal, 5499 Ft

Az anya is ember – Vincze Dóra recenziója Elena Ferrante Az elveszett lány című kötetéről