A Csengetett, Mylord? sorozat páratlan sikernek örvendett Magyarországon, és hazai utóélete is egészen példa nélküli. Úgy tűnik, a magyar közönségnek nem lehet eleget tenni, ha erről a műsorról van szó, mindannyian szeretünk visszatérni a Meldrum-ház ismerős díszletei közé, és találkozni a régről ismerős alakokkal. Ezért jelenhetett meg idén a Helikon kiadó gondozásában, a világon elsőként, a sorozat rendezőjének és társszerzőjének kötete, mely tulajdonképpen egy spin-off sorozat tervezett forgatókönyve lett volna. A sorozat záró epizódjában ugyanis James és Ivy úgy döntenek, közös vállalkozásba fognak: egy kis panziót fognak üzemeltetni a festői Seabourne-ben. Az elhivatott rajongókat minden bizonnyal azóta foglalkoztatja a kérdés, vajon hogyan sikerült ez kedvenc szereplőiknek, és mennyire működőképes a csupa szív, ám kissé suta szobalány és a mindig kimért lakáj párosa üzleti partnerekként.

A panzió helyszíne egy kis vidéki település, melynek tengerpartja meseszép, ám ahogyan azt a sorozatban már megszokhattuk, nem megy minden olyan zökkenőmentesen, mint azt a szereplők elképzelik. A tengerpart csak nyaranta telik meg üdülőkkel, a kisvárosban pedig más látványosság nemigen akad, amely turistákat – és ezzel potenciális szállóvendégeket – vonzana. A Suttogó Pálmák Panzió így nagyrészt üresen kong, pedig James minden álma egy előkelő vendégsereg, hogy újra kamatoztathassa a Meldrum-ház lakája szerepében elsajátított kifogástalan modorát; Ivy pedig vérrel-verejtékkel igyekszik minél tisztábban és takarosabban tartani a szobákat. A szerencse azonban forgandó, és bizony érkeznek vendégek is (még James bizonyos ellenérzései ellenére is), illetve felbukkannak a régi ház hajdani lakói közül is néhányan…

A kötet teljesít mindent, ami elvárható tőle. A jól ismert és szeretett karakterek pontosan ugyanúgy viselkednek, ahogy azt várjuk tőlük, és a közöttük már korábban felállított dinamikák sem változtak egy jottányit sem. Ivy titokban még mindig James után epekedik, aki viszont továbbra sem tudja Miss Poppy fürtjeit feledni; a kedves Henry Livingstone pedig hajlandó egy egész napos kálváriára indulni Ivy egyetlen levele nyomán. Mabel továbbra is a józan paraszti ész szócsöve marad, és rámutat ugyan, ha az olyan úri népségek, mint James, értelmetlen utasítást adnak; de azért nagyrészt ebbe beletörődve végzi a dolgát, hogy aztán esténként mindannyian boldog egyetértésben kakaózzanak együtt az asztalnál.

Az eredeti sorozat is nagyon ügyesen érzékeltette a „fentiek” és „lentiek” közötti egyértelmű különbségeket: nem pusztán a társadalmi megítélésüket vagy anyagi helyzetüket, de arra is rávilágított, hogy annak, aki nem az arisztokrácia tagja, alapvetően is sokkal nehezebb boldogulnia az életben. A James és Ivy ezt a vonalat domborítja ki még inkább, a vendéglátóipar szemszögén keresztül; és azt is bemutatja, hogy elég csak a felsőbb társadalmi osztály közelében élni ahhoz, hogy kicsikét eltorzuljon a világképünk: az orrát magasan hordó James-nek például a saját bőrén kell megtanulnia, hogy hiába a tanult modor és a kifogástalan ruhadarabok, sosem fog az előkelők közé tartozni. Keserű tapasztalat számára, hogy a szállóvendégek bizony nem abból a rétegből kerülnek ki, akik kiszolgálásához ő szokva van; és bizony előbb-utóbb kénytelen lenyelni a békát, és az általa annyira gyűlölt színházi népséget is a fedele alá fogadni a csőd elkerülése érdekében.

A könyv hat különálló, lazán összekapcsolódó részből áll – valószínűleg az eltervezett sorozat hat epizódjának megfelelően. A panzió üzemeltetésének apró-cseprő gondjai jó hátteret szolgáltatnak minden más történésnek, a szereplők pedig a már tőlük megszokott módon vetik bele magukat a helyzetekbe.  És mint ilyen, a kötet tényleg inkább különálló történetek gyűjteménye, mintsem egy kerek történet; az olvasó szinte érzékeli, hol lehettek a tervezett vágások és hol ér véget egy-egy jelenet. Ez utóbbi akár zavaró is lehet, hiszen többször is kiszakíthat a kellő hangulatból, ahhoz viszont hozzájárul, hogy a cselekmény megfelelő tempóban haladjon előre.

Egy szó mint száz, a James és Ivy pontosan az, amit várnánk: egy szokásos derűs alaphangulat, mely a viszontagságok ellenére is fennmarad, mindez fanyar humorral és némi szarkazmussal fűszerezve. A vérbeli rajongók különösen élvezhetik a kisebb utalásokat az anyasorozatra, és boldogan nosztalgiázhatnak, ahogy eszükbe jutnak a Meldrum-ház korábbi eseményei és lakói. A könnyed felszín alatt azonban sikerül a műnek a már tőle megszokott módon társadalmi kérdéseket is boncolgatni, és így válik végül teljes értékű kötetté, mely – a néhány hónapja megjelent Az finom lesz! gyűjteménnyel egyetemben – nem hiányozhat egy igazi rajongó könyvespolcáról.

Bráder Edina

Robin Carr–Roy Gould: James és Ivy - Panzió a tengerparton
Fordította: Hudácskó Brigitta Ilona
Helikon Kiadó, 298 oldal, 4499 Ft