A kiszakadt fiú története senki számára sem ismeretlen: szereplője általában valamiféle – gyakran nem belső –, indíttatásból egy számára idegen országba kerül. Az új hely kezdetben nem pusztán idegen, hanem sokszor akár ellenséges is, és kedves szereplőnk nehezen találja meg a helyét. Egy idő után azonban mégis sikerül, általában olyan apró részletek ragadják magával, mint az utcatáblák dőlésszöge vagy az úttesten lévő gyalogosátkelők csíkjainak a szélessége; és amikor végül döntésre kerül sor, akkor a maradás mellett dönt. Nem történt ez másképp Jehan Paumeróval, A hazám és az otthonom szerzőjével sem - a zenész/író még 2003-ban költözött Magyarországra, és azóta sem hagyta el. Ez az első kötete.

A fent leírt jelenethez hasonlóan a szerző is egy szinte véletlen folytán érkezett Magyarországra – amelyről egyébként szórakoztatóan vegyes ismeretekkel rendelkezett: Vác létezésével például korábban tisztában volt, mint Budapestével; annak azonban utána kellett néznie, hogy mi fán is terem Pécs. Márpedig éppen Pécs lett az a város, amit azóta is otthonának hív – eredetileg egy ideiglenes tanári pozícióra érkezett a városba, és amikor elérkezett a szerződés megújításának ideje, úgy gondolta, “miért is ne?”, a többi pedig már történelem. A hazám és az otthonom egy kedélyes hangvételű életrajzi mű, mely az ebből a helyzetből fakadó élményeket és megéléseket rendezi kötetbe.

A kötet maga nem egybefüggő történet, hanem rövidebb, az évek során felhalmozódott szövegekből áll. Ennek a formátumnak megvan a maga előnye és hátránya is: előnye, hogy az alapvető téma, miszerint egy francia férfi Magyarországra költözik, nem töltene meg egy önéletrajzi regényt; hátránya viszont, hogy a szövegek minősége nem egyenletes. Meg is küzdöttünk egymással, én és a szerző. Még valamikor a nyár folyamán kezdtem olvasni, végeláthatatlannak tűnő útjaimon a néha légkondi nélkül közlekedő fonódó villamoson, a könyv pedig kifejezetten idegesített. Az első szövegek ugyanis, hiába készültek minden bizonnyal jóindulattal, és hiába érezhető belőle a szerző kezdeti kíváncsisága, magyarként olvasva sokszor fellengzősnek érződnek. Főleg az olyan kiszólások, mint hogy „a magyar nők, ahogy hazaérnek, rögtön átöltöznek mackónadrágba, és elvesztik minden vonzerejüket”, vagy a „franciák sosem állnának így a gyerekneveléshez, ahogy a magyarok csinálják”, vagy amikor arról értekezik hosszan, hogy a Sziget Fesztivál már bizony nem igazi Sziget életérzés, és az ország egyetlen valamirevaló fesztiválja a Művészetek Völgye; miközben egyébként a kötet keletkezéstörténete is olyan, melyet az átlagember nem engedhetne meg magának. A szerző a szövegeket ugyanis reggeli rituáléja közben írta, mely abból áll, hogy beül egy pécsi kávézóba, ahol espressót és croissant rendel, majd egy órát írással tölt. Azzal, hogy ezt ő maga is említi a könyvben, felpakolja magát az elefántcsonttoronyba, ahonnan egyébként kedves, minden ártó szándék nélküli, de néha nem jól elsülő kinyilatkoztatásokat tesz. Egy időre félre is kellett tennem, mert felébredt bennem a máskor gondosan titkolt hazafias önérzetem; a későbbi szövegek azonban már kevesebbet tartalmaznak ezekből, és sikerült jobban megbarátkoznom a könyvvel.

Ugyanis ha az ember lehámozza ezeket a rétegeket a szövegről, akkor kiderül, hogy igenis vannak erősségei – egyfajta kedves, visszafogott, ironikus humora, ami átsejlik a sorok között; vagy a pécsi éjszakai élet vagy akár egy franciaországi turné szokatlan jelenetei. És ezek alapján meg lehet végül kedvelni ezt a furcsa alakot, aki még mindig punk frizurát hord, és vég nélkül issza az espressót a kedvenc kávézójában.

Ugyanakkor így is azt gondolom, a kötet nem váltja be azt, amit ígér. A fülszöveg szerint az ugyanis a szerző „a magyar nyelv elleni közel két évtizedes harcának lezárása”. A könyvben azonban semmi nem utal erre, kivéve talán egy-két szemelvényt az egyes szövegekben, amikor egy-egy szót saját bevallása szerint nem tud kiejteni. De a kötet szövegében minden mondat szerkezete tökéletes, nincsenek benne kiugró, rosszul használt szavak vagy furcsa központozás; senki nem gondolna arra, hogy a szerző anyanyelve nem magyar. Ami mindenképpen ünneplésre méltó teljesítmény, ugyanakkor felmerül a kérdés, érdemes-e ezt a kötet egyik meghatározó elemeként kiemelni? Johan Hassan Khemiri Montecore c. regénye például éppen azért működik annyira jól, mert tökéletesen érzékelteti azt, milyen nyelvi berögződések maradnak velünk egy-egy új országban bevándorlóként; és a kedves, kusza szókavalkád, mely valahogy mégis mindig tökéletesen érthető, sokat tesz hozzá a szöveg hangulatához. A hazám és az otthonom viszont, hiába dolgozik ugyanazzal az alaptörténettel, ilyen szempontból steril. Felmerülhet bennünk, hogy vajon eredetileg is ilyen volt-e, avagy ez egy alapos, keménykezű szerkesztő érdeme – ha az utóbbi, akkor ez viszont egy tudatos kreatív döntés volt, ami a kötet jellegét tekintve elhibázottnak tűnik.

Összességében tehát, ha valaki arra számít ettől a kötettől, hogy egy kedves, tört magyarsággal íródott művet fog olvasni arról, milyenek is a magyarok egy külföldi szemével, az csalódni fog. Ha azonban meglepő történeteket szeretne olvasni a pécsi éjszakai életről, vagy betekintést nyerni abba, milyen apróságokat tart szokatlannak országunkban egy francia, akkor mindenképpen jól fog szórakozni.

A mű azóta Margó Irodalmi Díjban részesült.

Bráder Edina

Jehan Paumero: A hazám és az otthonom
Helikon Kiadó, 304 oldal, 49999 Ft