Mostanáig a családja is „csak” építésznek hitte. Aztán 33 évesen elkezdett szavakból is építkezni. Bemutatkozó műve címében egybecseng apja első regényével. Az A látogató volt, ez A behajtó.

– Talán már akkoriban is kacérkodott a regényírással, amikor az építész pályát választotta?

– Inkább belecsúsztam az építész szakmába, minthogy választottam volna, ettől függetlenül megszerettem, csak volt egy állandó hiányérzetem az önkifejezéssel kapcsolatban. Kisgyerek koromban minden igyekezetemmel próbáltam elhatárolódni az irodalomtól vagy általában a művészetektől, mert számomra ez egy olyan világ volt, ami a szüleimé, amiből én kilógok. Erre még rátett egy lapáttal, hogy a bátyám már az anyaméhben szép verseket írt, és festett is. Én inkább sportoltam, örültem neki, hogy jól megy a matek, a fizika, és hogy egy idő után békén hagynak otthon, ha tízévesen jobban érdekelnek a brazil szappanoperák, mint Dosztojevszkij. Aztán persze én is írtam verseket, de nem mutattam meg senkinek. Egyre többet, ahogy felnőtt lettem, de továbbra is csak titokban. Két éve egy hosszabb NewYork-i telelés során jött az ötlet, hogy rendszerezzem ezeket a verseket. Amikor kész lettem, kedvem lett belekezdeni valami folyamatosabba.

– Másként látott neki a reál tudományokban otthonos emberként a szépirodalmi mű megalkotásába, mint az, aki – látott ilyeneket a környezetében – abszolút humán érdeklődésű?

– Az a kör, aminek része volt az irodalomtól való gyerekkori menekülés, a bekacsintás, majd visszatérés, lehetővé tett számomra egyfajta szabad játékteret, amiben otthonosan érzem magam. Az építészetben és a sportokban éppúgy fontos a ritmus, az arányok, mint az irodalomban. Egy térnek is van dramaturgiája, a különböző rétegeinek összeszerkesztése számomra hasonló a mondatokéhoz. Sokféle átjárás van a szakmák között, a fellelt párhuzamok meg tudják erősíteni egymást, vagy épp a kontrasztot kihasználva lehet egy új perspektívát beleolvasztani a meglévőkbe.

– Előre eltervezte, hogy elbeszélője miként ingázik a Dávid király koráig visszanyúló múlt és a zűrzavaros jelen között, hogy mikor hagyja szabadjára a fantáziáját, és mikor áll elő abszurd szituációkkal?

– Nem, mert épp ez az izgalmas számomra, hogy én se tudom, hová fogok kilyukadni. Muszáj tartani valamiféle rendszert, hogy ne essen szét a folyamat, egy vezérvonal már az írás kezdeténél derengett, ettől nem akartam túl messze kalandozni, de kifejezetten örültem, amikor asszociációs vagy egyéb összefüggéseknél fogva elkaptam egy számomra érdekes szálat, amit kibonthatok.

– Nevezhetjük apa- vagy részben családregénynek A behajtót? Nyilván nem véletlen, hogy a címe szófajában, csengésében rokon édesapja első regényének, A látogatónak a címével.

– Úgy érzem, hogy ezek a kategóriák nem fedik le egészen, amiről valójában szó van. De megértem, hogy előkerülnek, hiszen a regény központi figurája a híres író, az apa, és a cselekmény során egészen közel kerülnek a családtagok is. Az eredeti cím, amit még azelőtt találtam ki, hogy kész lettem volna „Nyomok Hangja” volt, amit a kiadóval egyetértésben túl lírainak találtunk az elkészült munkához képest. Szegő János, a regény szerkesztője több javaslatot tett, amelyekből végül a „A behajtó”-t választottam. Elsősorban azért, mert ez fogja meg legerősebben a könyvet egyszerre kézenfekvő, közeli és metaforikusabb távoli jelentéstartalmával. Az összecsengés „A látogatóval” pedig stimuláló extra.

– Mennyire volt bizalmas a viszony kettejük között?  Sokat beszélgettek, akár írásról is?

– Sajnos nagyon keveset beszélgettünk, részben talán azért, mert apám rengeteget dolgozott, és kevés idő jutott a családra, másrészt valahogy nem tudtunk egymáshoz kapcsolódni, talán épp ennek a képzeletbeli újrapróbálása is megjelenik a könyvben.

– Mit szólna vajon a maga első regényéhez?

– Talán azt mondaná: „egész jó”, és abban szinte biztos vagyok, örülne neki, hogy az írás hagyománya tovább él a családban.

– Miért helyezett el mindenhol egy kis távolságtartó „csavart” a történet olyan helyein, ahol a saját családja kerül szóba? Az elbeszélő Dávid (maga József), író apja Áron (holott György volt), Dávid anyját Zsuzsának hívják (valójában Judit), de a vezetékneve (Lakner) változatlan. A könyvesbolti jelenetben az író apa legutóbbi művét úgy emlegeti az eladó, hogy „valami Ásás”, miközben Ásatás.

– A keresztnevek felcserélésének az egyik oka valóban a távolságtartás volt, egyszerre akartam azoknak a dinamikáknak, amelyek a családban zajlottak a közepébe gázolni, leragadni bennük, és tovább költeni, mintegy ugródeszkaként használni a valóságot egy kreatív folyamathoz, ahol már kevésbé fontos az azonosság. Másrészről a nevekkel való játék egy belső kalanddá válik, a nevekhez tulajdonságok is csapódnak, és az újraosztott felállásból ki lehet hámozni a körbe járt témákat előre gördítő momentumokat.

– Miért került sok erotikus részlet a regénybe?

– Mert a testiséget, az azon keresztül való kapcsolódást erősebbnek, előbbre valónak érzem a szavaknál. Ha pedig ezt mégis meg tudom formálni szavakkal, akkor szerintem a létrejött részletben fokozottabban van jelen a mondanivalóm. Mintha a cselekményt állandóan körbe lengő szexualitás ott hordozná magában a saját végleteimet, az összekavarodott érzések kulcsát.

– Pályát változtatva folytatja a regényírást?

– Már a következő regényem felénél járok. Nagyon örülök neki, hogy rábukkantam az önkifejezésnek erre a formájára, nagyon hiányzott, és nem hiszem, hogy boldog tudnék lenni nélküle. Az építészetet sem fogom abbahagyni, azt is nagyon szeretem, és idáig úgy tűnik, jól lehet harmóniában csinálni mindkettőt.

Mátraházi Zsuzsa

Konrád József : A behajtó
Magvető Kiadó, 216 oldal, 3499 Ft