Spiró György már kezdeti műveivel kitörölhetetlenül beírta magát a magyar kánonba és köztudatba – az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb jelentőségű magyar szerzőjévé nőtte ki magát. Életműve nem pusztán terjedelmes, de igencsak változatos is – első ránézésre talán nehéz is elképzelni, hogy a Csirkefej és a Fogság szerzője azonos –; így nem csoda, hogy minden megjelenő művét hatalmas várakozás előzi meg. Nem volt ez máshogy a Padmaly esetében sem, amelyről már a kötet megjelenése előtt hónapokkal korábban felröppentek hírek – miszerint a regény középpontjában Seidl Teréz áll majd, és a reformkori Magyarországot eleveníti majd meg. Ez tulajdonképpen igaz is, meg nem is.

A Padmaly (melyet én tudatlanul sokáig ‘padmali’-nak ejtettem, míg gyanús nem lett, hogy nem tűnik fel senki és semmi ilyen névvel, és rá nem kerestem) nem kisebb feladatra vállalkozik, mint szinte a teljes 19. századot összefoglalni a Magyarországon élők szemszögéből; azon belül is egyetlen alak, a nehéz sorsú Seidl Teréz szemén keresztül, aki közvetve a korszak nagy eseményeinek résztvevője lesz. A regény vele indul, megismerjük születése körülményeit és tudomást szerzünk sanyarú gyermekkoráról, mely során szülei ide-oda passzolták a rokonok között, és szeretetből nem sok jutott ki neki – munkából annál inkább, a család hajlamos volt ugyanis egyfajta ingyencselédként tekinteni a lányra. Kitörésre nem igazán nyílik lehetősége, így csendes beletörődéssel fogadja el sorsát, és igyekszik ott javítani körülményein, ahol csak tud. Teréz, tanulatlansága ellenére meglepően leleményes, azonban így is pártában marad, míg egyszer csak meg nem jelenik egy idősebb, furcsa, nyüzüge alak, aki feleségül kéri. A férfi házitanítóként dolgozik, szabadidejében pedig betűvetéssel foglalkozik – meggyőződése, hogy könyvei meg fogják változtatni az egész magyar nemzetet. Talán nem hangzik egy főnyereménynek, Teréz azonban már a húszas évei közepén jár, nem nagyon válogathat. Összeköti életét Stancsics Mihállyal, aki később vezetéknevüket Táncsicsra módosítja.

A regény szövege egyébként – ha a fülszöveg nem menne szembe a szerző eredeti szándékával – sokáig nem is fedi fel a férfi kilétét, csak akkor lesz nevesítve, midőn a március 15-ei eseményekkor a tömeg elindul kiszabadítására. Így nem derül ki, mennyit adna hozzá az élményhez, ha nem tudnánk rögtön, hogy Teréz bizony ahhoz a Táncsics Mihályhoz megy feleségül – talán tovább ringathatnánk magunkat abba a hitbe, hogy ő a regény főszereplője. A fülszöveggel és a híresztelésekkel ellentétben ugyanis nem Seidl Teréz áll a történet középpontjában, bár kétségtelenül minden felbukkanó szereplővel érintkezik, és stabil hátteret biztosít férjurának; a valódi hős itt azonban Táncsics. Persze nehéz is lett volna a feleséget állítani a középpontba, hiszen az ő életéről valószínűsíthetően kevesebb forrás maradt fent – és valószínűleg mindenki személyisége eltörpülne Táncsicsé mellett; mégis, úgy tűnik, mintha ez lett volna az eredeti cél, aztán a szerző félúton felhagyott volna ezzel. Azt hiszem, ezzel a regény egy alapvető kérdésére tapintottunk rá: a valóság és a fikció kapcsolatára.

Spiró regénye ugyanis annyira valós, amennyire csak lehet. Iszonyatos mennyiségű forrásanyagot dolgozott fel ahhoz, hogy ez a regény megvalósulhasson, és bizony egyetlen pillanatra sem hagyja az olvasót erről megfeledkezni. Hatalmas tényanyag tárul elénk a kötetben, amelynek cselekménye szinte egy teljes évszázad történéseit öleli fel, és minden jelentősebb korabeli esemény meg is elevenedik a lapokon. Nem pusztán felületes beszámolókat kapunk, hanem részletes leírásokat, és ha egy-egy prominensebb személyiség meg is jelent a nevezett eseményen, akkor nemcsak megemlítődik, hanem gyakran teljes élettörténét is megismerhetjük. Ez gyakorlatban sokszor jelenti azt, hogy teljes oldalakat megtölt a névanyag, Spiró pedig nem ritkán akár hosszú részleteket idéz korabeli újságcikkekből, de még az országgyűlések jegyzőkönyveit is felhasználja, hogy a felszólalókat azonosítsa, és részletesen idézze programjukat. Az olvasó pedig eközben türelmesen vár, hogy visszatérjünk teszem azt, a kapualjban várakozó Terézhez, de amikor ez úgy harminc oldal múlva sem történik meg, feladja.

Itt kanyarodnék vissza a valóság és fikció kapcsolatára, illetve hogy ilyen szempontból miért nem ideális választás Seidl Teréz „főhősnek”: a szerző olyannyira igyekszik korhű maradni, és teljes betekintést nyújtani a 19. század Magyarországába, hogy szinte alig marad hely a fikciónak a regényben. Teréz és Mihály családi életének részleteit nyilvánvalóan ki kellett egészíteni, ahogy a szereplők érzéseit és gondolatait sem tudják a korabeli források közvetíteni, ennél többet azonban nem kellett kiszínezni, és a szerző nem is tette. Így azonban megkérdőjelezhető lesz a kötet műfaji besorolása – regénynek nevezhetjük-e még azt, amikor a szöveg legnagyobb részében egy nagyobb tudásanyag ismertetéséről és összefésüléséről van szó?

Ugyanakkor el kell ismernem, hogy Spiró Györgynek valószínűleg hasonló gondolata támadt, mikor Táncsics Mihály életét kutatni kezdte, mint jómagamnak olvasás közben: miszerint hiába, a legjobb történeteket mégiscsak az élet írja. A „forradalmár” – aki ugyan a forradalom idején valóban nem tett mást, mint hogy hagyta, hogy kiszabadítsák – élettörténete ugyanis valóban lenyűgöző, de nem azért, amiért várnánk. Spiró egy interjúban azt nyilatkozta, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk a forradalomban résztvevőket véres karddal a kezükben elképzelni, Táncsics azonban soha nem fogott mást a kezében, mint tollat és nagy néha kapát. A forradalmár egyébként sem a megszokott dicsőséges hősünk, aki zászlót lobogtatva, nagy hévvel és hanggal rohan a haza védelmére; és abszolút nem az az ember, akinek minden erőlködés nélkül elsőre sikerül. Nem, Táncsics Mihály a nemzeti lélekben élénken élő Petőfi-kép szinte szöges ellentéte. Csúnya is, idős is, rengeteg nagyon rossz döntést hoz meg élete során, mely nemcsak saját, de családja életére is jócskán kihat – ráadásul kevesen szerették, és még kevesebben értették élete során. A forradalmárnak olyan elméletei voltak a világról, melyek bőven megelőzték saját korát, ugyanakkor rengeteg olyan is, mely hatalmas mellélövés volt. Például egy egész kötetet dolgozott ki arról, hogy a magyar nyelv minden nyelvnek az őse, és módszerével minden magyar szóról bebizonyítható, hogy bizony a világ többi nyelvének szavai is ebből alakultak ki. Amikor éppen nem temeti maga alá az olvasót a kivételes mennyiségű adat, akkor ezeket a részeket kifejezetten szórakoztatónak is találhatja – néha egyenesen elképesztőnek is, hiszen egy olyan emberről beszélünk, aki éveket töltött egy föld alatti üregben bujkálva, ahol csak a fél karjára támaszkodva tudott írni; és nemhogy ebbe belebetegedett volna, még hosszú-hosszú éveket élt ezután.

Egy szó mint száz, a Padmaly a maga nemében egyedülálló kötet – korábban még senki sem kísérelt meg ekkora tényanyagot ennyire alaposan ötvözni a regény műfajával. Kérdéses marad azonban, mennyire volt ez sikeres vállalkozás, a korszak ismertetése ugyanis sokszor az élvezhetőség rovására megy: a szöveg helyenként száraz, és sokszor azon kaptam magam, hogy szemem átugorja a sorokat. Ugyanakkor amikor a kötet megtalálja saját hangját, akkor nagyon is szórakoztatja az olvasót a sorok mögött megbújó iróniával – ugyanis hiába marad végig nagyon tárgyilagos a szerző stílusa, a szavak mögül kihallani, őt magát is mennyire szórakoztatják Táncsics elméletei és melléfogásai. A Padmaly végső soron egy ambiciózus mű, ambiciózus olvasóknak – van benne mit élvezni, de azért bizony meg kell küzdeni.

Bráder Edina

Spiró György: Padmaly
Magvető Kiadó, 600 oldal, 7999 Ft