A lúzer napjai meg a naiv értelmiségi és a cigánylány esete

Néhány szabály a boldogsághoz címmel jelent meg Babarczy Eszter második szépirodalmi kötete. Senki ne gondolja azonban, hogy recepteket olvashat ki belőle a saját boldogulásához. A megoldást magában kell kimunkálnia akkor is, ha elmúlt ötven éves, és történetesen nő, és akkor is, ha segítő kezet akar nyújtani a mélyszegénységben élő embertársainak. A kötet két novellaciklusa – A változás kora, illetve a Mi ketten (rasszista történet) – egy-egy kiragadott mintával közelíti meg ezt a két társadalmi problémát.

– Az előző novelláskötete megjelenése után saját maga mellett a kritikusai is hangsúlyozták, hogy bátor önéletrajzi elemekből építkezik. A mostani könyvben mennyi a saját tapasztalat? Nem titok, hogy elmúlt 50 éves, mint a kötetbeli első történet hőse, de nyilván sokkal jobban szereti például a munkáját, mint a hőse. Mi tehát a közös és a merőben eltérő kettejük között?

– A változás kora történetciklus merít az élethelyzetemből, és néhány dologból, ami velem történt, de nem azonos velem a főszereplő. Inkább azt mondanám, hogy az ötvenes nő státuszában felnagyítottam és kikarikíroztam egyes elemeket, amelyeket én is megéltem, de úgy gondolom, hogy más is megél, csak a társadalom nem nyitott arra, hogy ezeket a tapasztalatokat elismerje, feldolgozza, visszaigazolja. Valóban éppen az a fő különbség, hogy nekem a munkám révén van egy erős identitásom, plusz van az írás mint önkifejezési eszköz, és ezek azt az ellényegtelenedést, eljelentéktelenedést, láthatatlanná válást ellensúlyozzák, ami a legtöbb ötvenes nő jussa.

– Esetleg merít a Búra című internetes segítő oldalon felbukkanó történetekből is? Egyáltalán, egyedül irányítja ezt az fórumot, amelyik sorstársaknak szólítja a lap felkeresőit?

– A Búrát ma már elsősorban önkéntes sorstársak irányítják, én jelenleg nem is veszek részt a napi üzemeltetésben, csak válaszolok üzenetekre, vagy ha döntést kell hozni, akkor abban részt veszek. A moderálást is a sorstársak végzik. Én hiszek benne, hogy ha valaki elesett vagy a társadalom peremére szorul, mint a mentális zavarokkal élők közül sokan, akkor éppenhogy nem szimplán „segíteni” kell neki, hanem képessé kell tenni rá, hogy magán segítsen, hogy önállóan élje az életét, hogy megélhesse, hogy ő is értékes. Azzal, hogy a Búrán a sorstársak önkénteskednek, megélik, hogy ők is értékesek, ők is tudnak adni, és ez szerintem gyógyító erejű dolog.

– A Mérgezett nő című kötetéből már ismert elbeszélőmódot alkalmaz A változás korában is: kívülálló szemlélő a narrátor, ő mondja el, mit gondol és érez a szereplő. Úgy adja elő egyes szám harmadik személyben, mintha egy pszichológus szegné meg a titoktartási kötelezettséget, és mesélné el, mit osztott meg vele a páciense. Más a szerzői nézőpont?

– Úgy gondolok erre, hogy nagyító alá vontunk egy speciment, egy (nem ritka) állatfajt, az ötvenes nőt, aki lúzernek érzi magát a társadalomban, és ennek a lúzerségnek a következményeit, működésmódját megfigyeljük ezen a nagyítón keresztül olvasóként.

– Ellentmondásos személyiség ez az ötven fölötti nő, akinek az érzéseit megismerjük. Nem talál örömöt se a munkájában, se a családjában, se a pótcselekvésként lebonyolított vásárlásban, viszont biciklitárolót szeretne a házban. Tehát testmozgást végez. Ön szerint a két pólus közül melyik felé billen nála a mérleg?

– A főhős se nem pozitív, se nem negatív figura, inkább azt mondanám rá, hogy passzív, tehetetlen, nem irányítja igazán a sorsát, csak elszenvedi. Általában nem vagyok nagy híve annak, hogy az embereket jókra és rosszakra osszuk, és annak a fajta irodalomnak sem, amely ezt a gyermeki igényt kiszolgálja. Látunk egy nőt, aki küzd, és nem találja a helyét. Azon túl, hogy passzívan viszonyul az életéhez, és ennyiben a saját hibája is az, hogy elvesztette az identitását, a társadalom is nyomja, fojtogatja azzal, hogy a nőket olyan mértékben szexualizálja, hogy aki a szexuális vonzerejét elveszítette, az már mintha nem is létezne.

– Miért pont a chili paprika az, ami így-úgy visszaadná a főszereplő életkedvét?

– A chili paprika csak egy személyes belső vicc, mert szeretem a chilit, mindegy lenne, hogy milyen növény áll a helyén, az a lényeg, hogy az élet pártjára áll ezzel a főhős, valami élőt szeretne nevelgetni, amin keresztül a szomszédjával is talál kapcsolatot, tehát egy visszatalálást jelent a világhoz, az élethez.

– A Rasszista történet alcímű második ciklus szándéka szerint inkább a mélyszegénységből való kikászálódás örökölt – szinte – lehetetlenségéről, vagy inkább a finoman szólva naiv értelmiségiről szól, aki pluszmunkát vállal, hogy anyagilag támogassa az élhetetlen vidéken tengődő cigány lányt, holott az olvasónak már a történet felénél nyilvánvaló, hogy a pénzkérés változatos indokokai nagyrészt kamuk?

– Ez a történet is komplex, tehát mind a kettőről szól, nem hiszem, hogy az egyiket el lehet választani a másiktól. Az olvasó levonja a maga tanulságait, én csak felkínálom a történetet. Azt a kérdést, hogy mindig kamu-e a pénzkérés indoka, nyitva akartam hagyni, egy szorongató kérdőjelként, bár nyilván az olvasónak ezzel kapcsolatban is lesz álláspontja.

– Ügyes a forma, a párbeszéddé váló monológkettős. Sokat agyalt, mire megtalálta ezt a megoldást?

– Igen, elég sokáig tartott, míg megtaláltam ezt a formát. Mindkét nézőpontot egyenrangúan akartam megjeleníteni, úgy, hogy a két világ összeférhetetlensége világos legyen.

– Nem félt attól, hogy valóban rasszistának fogják bélyegezni, ha megjelenik ez a könyve?

– Abszolút kívánatosnak tartom a vitát ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Annyiban „rasszista” a könyv, hogy használja a cigány kategóriát, legalábbis implicit módon, tehát használ egy olyan kategóriát, ami fajták szerint választja szét az embereket. Ezen túl maga a cigány család is rasszista, hiszen az oláhcigány fiúval szemben nekik is vannak előítéleteik.

– Milyen boldogság felé vivő szabályok olvashatók ki a könyv két, igazán nem boldog nőket szerepeltető történetéből?

– Azt gondolom, hogy nagyon naiv az a feltételezés, hogy a boldogságot szabályokra tudjuk bontani, ennyiben a cím ironikus. De nyilván elgondolkodik az olvasó, ha velem marad a könyv végéig, hogy hogyan tudnának ezek a nők boldogabban élni, és akkor megtalálja a saját tanulságait.

– A közeljövőben melyik foglalkozására koncentrál a sok közül? Az eszme- és művészettörténészire, a sajtómegjelenésekre, azok közül a kritikára vagy az esszére, esetleg a műfordításra, vagy a szépirodalomra?

– Elsősorban tanár vagyok, tehát a tanítás, az egyetem áll az első helyen az életemben. Másodsorban pedig az írás foglalkoztat most; van egy új könyvötletem, vagy inkább könyv-kényszerem, ami foglalkoztat. Az élet végét és az ezzel járó megaláztatásokat és a társadalmi nyilvánosságban meg nem jelenő dilemmákat próbálom megvizsgálni. Tehát az öregedés, a halál előtti időszak és a család viszonya a téma.

Mátraházi Zsuzsa
Fotó: címlapkép Tillai Tamás/Jelenkor Kiadó; szövegközti Orosz Anett

Babarczy Eszter: Néhány szabály a boldogsághoz
Jelenkor Kiadó, 232 oldal, 3999 Ft