Egressy Zoltán humorral átszőtt kiskamasz regénnyel jelentkezett, egy újabb terület, melynek meghódítására indul, a színdarabok, regények, versek és piciknek írt kötetek után. A regényben gördeszkás kamaszok élik át az első szerelmet, miközben a minden értelemben nehezebben mozduló felnőttek életében is változások történnek.

– Úgy alakult, hogy három kötetem jelenik meg tavasszal, A virágot jelentő deszkák után jön majd a Jolka harangja, aztán pedig az ovisoknak, kisiskolásoknak szóló Piszke papa tengeres meséi. Furcsa „torlódás”, de miután egészen más a célközönség, a könyvek remélhetőleg nem oltják majd ki egymást. Talán éppen ellenkezőleg.

– Honnan jött A virágot jelentő deszkák ötlete?

– A karantén alatt leltem rá a számítógépemben a regény vázlatára. Évekkel ezelőtt találtam ki a történetet, de akkor nem írtam meg. Tizenegynéhány éveseknek szól leginkább, ennek a korosztálynak korábban nem írtam. Kisebbeknek igen, például húsz éve a Csimpi szülinapja című mesét, aztán hosszú idő után tavaly a Piszke papa meséit, melynek most elkészült a második kötete.

– Miért pont a gördeszkásokról szól a kötet?

– A téren, ahol lakom, körülbelül tíz éve megjelent egy rettenetes gördeszkás csapat. Általában késő este jöttek, zajongtak, iszonyatosan idegesítőek voltak. Különösebben nem szimpatizáltam velük. Szerencsére később áttették máshová a székhelyüket. Bár terveztem, hogy megismerkedem velük, erre végül nem került sor, viszont mint téma elkezdett érdekelni a dolog. A regényben az ő brigádjukon kívül van egy virágnevű lányokból álló csapat, valamint egy „felnőttvonal” is. Meglepett, amikor kiderült, hogy gördeszkásokról még nem íródott regény.

– És nagyon boldog a végkifejlet.

– A végkifejlet igen, amennyiben senki nem hal meg, és szét se vernek senkit, de kisebb-nagyobb konfliktusokkal azért tele van a regény. Fontos a humor, gyerekkoromban nagyon szerettem a Keménykalap és krumpliorrt, abban is az. Ott is van gyerekcsapat, mondjuk ott csak egy, de ezek azért közös jegyek. A humort vagy inkább a derűt azért tartom lényegesnek, mert ez a korosztály az, amelyik talán a leginkább meg lehet zavarodva: lépten-nyomon gusztustalan utcai plakátokkal találkoznak, meg persze a háborús hírekkel, és a járvány is sokkoló; nem árt, ha vidámabb történetekbe is belefutnak időnként. Még ha fikciós formában is. Ami még közös a Keménykalappal, hogy igyekeztem karakteres felnőtt figurákat teremteni, emlékezhetünk, abban is milyen erős az a mű.

– A könyv Szabó-Nyulász Melinda rajzaival jelent meg.

– Nem találkoztunk, nem beszéltünk egy szót sem, de szerintem nagyon jól sikerültek, a számuk is pont megfelelő, nem túl sok, de nem is túl kevés.

– A gördeszkás világba bele kellett ásnia magát?

– Elméleti szinten igen, de én soha nem próbáltam ki.

– Ha elkészül egy mű, akkor elengedi, és akkor majd történik vele, ami történik?

– Mi mást tehetnék? A műnemen azért sok múlik: színdarabok esetében minden feldolgozás alkalmával kiszolgáltatott az író, ez prózai mű vagy versek esetében kevésbé van így. A befogadás már a befogadó ügye. Egyfajta kommunikáció az is a szerző és az olvasó között, de szerzői oldalról természetesen passzív módon. Egy mű teljesen csak addig az enyém, amíg írom.

– A Portugál sikerét hogy kezeli?

– A Portugál is addig érdekelt igazán, amíg írtam. Ez huszonöt éve történt. Nagy boldogság volt, hogy elsőként a Katona József Színház mutatta be, az meg különösen, hogy húsz évig műsoron tartották.

– És még számos más színházban is műsorra tűzték, legutóbb a József Attila Színház mutatta be. Mennyire szól bele a rendezésbe? Vagy a szereplők válogatásába?

– Semennyire. Mindig abban bízom erősen, hogy tragikomédia esetén – a Portugál is az – nem billen el sem a tragédia, sem a komédia irányába az előadás. Egyfelől akkor jó, ha egyensúly van, másrészt a darabot is a belőle készült előadás alapján ítélik meg. Hiszen ki olvas manapság színdarabot?

– A Jolka harangja milyen tematikájú?

– A regény főhőse egy kilencvennégy éves zalai özvegyasszony. Kihalófélben lévő tájnyelvet használ, de egyéni szóképzései is vannak. Egyedi az élettörténete, mint mindenkié, de azért általánosabb értelemben is érdekes. Jolka sokszor meséli el öt-hat legfontosabb élményét, kicsit mindig más fénytörésben. Volt egy mintám, valaki, akinek elkezdtem lejegyezni a mondatait, aztán azt vettem észre, hogy magamra tudom húzni a nyelvet, és képes vagyok nélküle is írni az ő stílusában. A főhősöm húszévesen ment férjhez, hetvenhárom éve él ugyanabban a házban. Ez például igaz, de a krimiszálnak nincs semmi valóságalapja. Nagyon érdekelt, hogy gondolkodik, milyen logika működteti a cselekedeteit. Csak távolról, érintőlegesen foglalkoztatták a század nagy eseményei, neki nem 1945 vagy 1956 a leglényegesebb, hanem a saját élete, a kis magántörténetei, amelyek egymásba fűzve érdekes ívet rajzolnak meg. Emlékszem, a nagybátyám mindig azt mondogatta, hogy ő „nagy idők kis tanúja”. Jolka is az. És persze az emberek többsége. A nagy tanúk kivételével.
Jolsvai Júlia

Egressy Zoltán: A virágot jelentő deszkák
Móra Kiadó, 128 oldal, 2499 Ft