Könyvhét 2023
SZERZŐI KIADÁS
PROFI MÓDON
Tandori Dezső
TANDORI SZUBJEKTÍV
Csokonai Attila
SZABADMATT
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
SZERZŐI KIADÁS<br>PROFI MÓDON Tandori Dezső <br> TANDORI SZUBJEKTÍV Csokonai Attila <br> SZABADMATT Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek...
Könyvhét folyóirat

Dragomán György megért engem – az Adjuk meg a módját című kötetéről

Bráder Edina - 2023.03.21.

Dragomán György megért engem. Igaz ugyan, hogy soha nem találkoztunk, és kevés az esélye annak, hogy ez valaha megtörténik, mégis, szavak nélkül is értjük egymást. Így volt ez már a Máglya olvasásakor is, mikor képzeletben én is gyöngyöző homlokkal kavargattam a szilvalekvárt a nagymamával; a kacsarilette készítésekor, miközben azon gondolkodtam, hogy milyen jó, hogy itt van nekem Dragomán György, aki végigvezet ezen a bonyolultnak gondolt, ám valójában nagyon is egyszerű műveleten; és akkor is, mikor a Főzőskönyv utolsó oldalára érve becsuktam a könyvet, és arra gondoltam, milyen kár, ezt bizony olvasnám még. Repetáznék, mondhatni. És így gondolta maga Dragomán is, aki előállt a Főzőskönyvet követő második fogással, az Adjuk meg a módját! c. kötettel.

Az Adjuk meg a módját! tulajdonképpen ott folytatja, ahol az előző könyv abbahagyta, felsorol néhány nélkülözhető, ám annál jobban vágyott konyhai eszközt, majd némi gasztro-elmélkedés után következnek a receptek, illetve az előzőhöz hasonlóan a máshol korábban már megjelent, főzéshez és ételekhez kapcsolódó tárcák és egyéb szövegek. Pironkodva bevallom, én ezeket a (egyébként külön jelölt, színes papírra szedett) szövegeket egyszerűen átlapoztam; mert bármennyire is jó írónak tartom Dragománt, számomra sokkal-sokkal izgalmasabb, ahogy a főzésről ír. Olyan lelkesedéssel és szeretettel, mint ahogyan egy gyerek karácsonyi ajándékot bontogat.

És az olvasó is úgy érzi magát a szövegek olvasása közben, mintha a karácsonyfa alatt nézegetné a színes csomagokat: legszívesebben mindet azon nyomban kibontaná. Mert lehet ugyan, hogy a kedves olvasó – jelen esetben jómagam –, valójában nem szereti annyira a céklát, azonban attól, ahogyan Dragomán György a kedvenc vérnarancsos, gyömbéres, répás céklalevese elkészítéséről ír, rögtön kedve támad fakanalat ragadni és követni példáját. És számomra ebben rejlik a kötet egyik legnagyobb ereje: hogy szüntelenül inspirál és arra invitál, hogy mi is átéljük ugyanezt az élményt. Többször azon kaptam magam, hogy egy-egy rész elolvastával máris azon gondolkodtam, vannak-e itthon megfelelő hozzávalók ehhez a recepthez, és ha nem, akkor vajon mivel tudnám helyettesíteni. Mielőtt a kötet végére értem volna, már számos étel került asztalra a lapokról – és nem kell finomkodni, sem szerénykedni, a szerelmesek rizottójának fémjelzett duplaparadicsomos, sütőben sült rizottóból a kétemberes adagot én magam egyedül, együltömben fogyasztottam el.

A másik legnagyobb erő a szövegben az emlékezés, a múlt és az emlékek keresése az ételek és ízek által. Ki ne emlékezne például nagymamája almás rétesének az ízére? És ki ne tudná azt is, hogy ahányszor megpróbálja elkészíteni, hiába a pontos recept, mégsem lesz soha ugyanolyan? Megható a kötetben, ahogy Dragomán György édesapja pörköltjének és gulyásának a nyomába ered, azokat az érzéseket és élményeket keresve, melyet a pontosan reprodukált íz felidézne – és mégsem leli. Addig-addig keresi, míg végül feladja, és megelégszik egy nagyon hasonlóval, ami mégis más, de már a sajátja. A családi receptek és ételek továbbadása, továbbélése és átalakulása nagyon szép leképezése az egymást követő generációk változásainak is, és ezt nagyon jól érti Dragomán György is. Ezek fényében nem tudtam a tárkonyos vadraguleves főzése közben (ki hitte volna, hogy a Lidl hűtőpultjában tökéletes szarvashúst lehet vásárolni erre a célra), ahogy felszállt a gőzölgő levesből a boróka, a tárkony és a gomba keverékének semmihez sem hasonlítható erdőillata, nem gondolni nagyapámra, aki alföldi gyerek lévén ritkán jutott ilyesmihez, és miután elkerült a Pilisbe, minden egyes alkalommal ezt kérte az étteremben. Otthon sosem készítette, ez különleges leves volt, különleges alkalmakra – én pedig itt kavargatom egy borús vasárnapon, és rá gondolok, hát így élnek tovább bennünk az előző generációk.

Ahogy mondtam, Dragomán Györggyel megértjük egymást. Értem a lelkesedését és buzgalmát, ahogy a külföldi fórumokat bújja a témában, és értem végtelen csodálatát a Passard-féle, valóban tökéletes arányú (kipróbáltam) varázsvinaigrette-el kapcsolatban is. Értem, amikor azt írja, fejben főz, és hosszú rákészülés, nem ritkán kisebb kutatómunka előzi meg egy-egy korábban nem próbált étel készítését; és értem, amikor a konyhapulton sorba rendezve az anyagokat először egy pillanatra megáll és végigtekint rajtuk, megcsodálva a csicsóka minden göcsörtjét, a sütőtök tökéletlen ívét, az almák héján megtörő fényt. De a legjobban azt értem, amit nem mond ki, mégis egyértelmű: hogy milyen örömmel és szeretettel főz. És a sikerlistákra tekintve azt hiszem, bármennyire is szeretném ezt a közöttünk lévő, nagyon is egyoldalú köteléket különlegesnek hinni, nemcsak én értem és nemcsak én örülök ezeknek a szövegeknek; hanem még sokan, rengetegen az országban, és mindannyian alig várjuk, lesz-e harmadik kötet is a sorozatban – hiszen egy lakomát mégiscsak a desszerttel kell megkoronázni.

Bráder Edina

Dragomán György: Adjuk meg a módját! - írások főzésről és evésről
Magvető Kiadó, 432 oldal, 6999 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Móra 0618Kálvin 0607KőszeghyÉS Páratlan oldalTandori SzubjektívSzabadmatttandori.huA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyCsibi tűzoltó lesz
Belépés