Tapasztalatom szerint a fordítás méltatlanul alulértékelt szakma. Megszámolni sem tudom, hány alkalommal hallottam, ahogy valaki azt mondja édesanyámnak – a gazdasági szakfordítónak –, hogy „én is beszélek angolul, ezt én is meg tudnám csinálni”. Minden tisztelettel – nem, nem tudná. Ezzel persze lehet vitatkozni, hiszen valamennyire bárki képes fordítani, mint ahogy néhány téglát illetve kötőanyagot is mindenki képes egymásra tenni; a kőművesség mégis egy külön szakma, ahogyan a fordítás is. Nádasdy Ádám egyike azoknak, akik erre előszeretettel emlékeztetik az olvasóközönséget, így kíváncsian vetettem bele magam új kötetébe. A csökkenő költőiségben interjúkat, tanulmányokat gyűjtöttek össze Dante Isteni színjátékának illetve Shakespeare darabjainak fordításáról.

A kötet tulajdonképpen két központi kérdéssel foglalkozik, melyek szépen összecsengenek a fordítástudomány alapvető kérdéseivel. Az első, hogy vajon mihez ragaszkodjon jobban a fordító: tartsa meg a formát, és kockáztatja, hogy veszít a tartalomból; vagy éppen fordítva, az a fontosabb, hogy a szerző üzenetét maradéktalanul átadja, még akkor is, ha ehhez teljesen le kell mondania a formahűségről? A második pedig a korhűség problémája: mind Dante, mind pedig Shakespeare nyelvezete igencsak régiesnek hat a mai olvasó számára. Vajon mi a feladata a fordítónak, tartsa-e meg ezt az archaikusságot, vagy pedig ültesse át a szöveget a mai modern nyelvre – hiszen az említett két szerző első sikerei éppen abban rejlettek, hogy írásaik a köznép számára is érthetőek voltak.

Nádasdy Ádám szépen, világosan, pontról pontra kifejti, ő melyik megoldásokat választotta és miért. Itt halkan megjegyezném, hogy talán szerencsésebb lett volna a szövegeket valahogy egybefésülni, hiszen így sokszor olvassuk ugyanazt – a végére talán már könyv nélkül is el tudtam volna magyarázni, miért lehetetlen megtartani Dante tercináit a magyar nyelvben. Szó esik arról, hogy a magyar fordítási hagyomány, és ezt bizony főleg hőn szeretett Nyugatosainknak köszönhetjük, erősen archaizáló és fennköltségre, költőiségre törekvő. Nádasdy számos példát felhoz erre, például Babits Dante-fordítását, mely tökéletesen illeszkedik ebbe a hagyományba, és valószínűleg máig ezt tartják a legsikerültebb fordításnak, azonban a rímes forma megtartásának kedvéért gyakran olyan nyelvi alakokat használ, mely már akkor is régiesnek hatott – holott Dante szövege aztán minden volt, csak régies nem.

Arról is mesél a kötetben, hogy bizony rengeteg kritika érte Shakespeare-fordításai kapcsán is, hiszen a közönség nagy része még mindig szinte „szent” és „érinthetetlen” szövegekként gondol a Shakespeare-darabokra. Pedig gondoljunk csak bele, a Rómeó és Júlia hiába tragikus, egy meglepően egyszerű szerelmi történet, ahol Rómeó és barátai nem riadnak vissza egy kis szexuális tartalmú élcelődéstől sem – mely csakis azért kerülhetett a darabba, hogy oldja a feszültséget és megnevettesse a közönséget. Ha ezt ma finomkodva, archaizáló nyelvhasználattal tennék a színészek a színpadon, ez a hatás valószínűleg elveszne. Bár itt meg kell jegyezni, hogy a Leonardo DiCaprio főszereplésével készült filmváltozatban, ahol nagyon modern környezetben az eredeti szöveget szavalják, igenis működik, éppen a hatalmas kontraszt miatt, mely egyfajta bizarr hatást kelt – de ezt egyszer ellőtték már, újabb próbálkozások valószínűleg nem lennének ilyen sikeresek.

Számomra az egyik legérdekesebb tanulmány/anekdota a Weöres Sándor által készített Pokol fordításáról szóló volt. Tudniillik Weöres is belekezdett egy fordításba, bár végül csak három ének készült el. Nádasdy azt próbálja megfejteni, mi lehetett a sikertelenség oka – és végül arra a következtetésre jut, ami véleményem szerint a fordításról szóló tévképzetek egyik gyakori oka: az „anyagismeret” hiányára. Weöres kiváló költő volt, aki kivételes formai- és ritmusérzékkel rendelkezett, és a legtöbb képen, amit használ, az olvasó csak bámul. Ehhez mérten tisztes iparosmunkát végzett, és Kardos Tiborral, az olasz tanszék akkori vezetőjével egyetértésben törekedett arra, hogy megtartsa a rímes formát is; azonban mivel nem ismerte behatóan a művet és keletkezésének hátterét, így pont olyan helyeken ferdít a forma kedvéért, melyet igenis szükség lett volna pontosan közvetíteni a tartalom kedvéért. Az más kérdés, hogy Babits-csal a saját pályáján megmérkőzni, nos... vakmerő dolog.

Tanulságos kötet tehát ez, érdekes és olvasmányos lehet még azoknak is, akik alapvetően nem érdeklődnek annyira a fordítástudomány iránt. Helyenként kicsit talán szakmai a teljesen laikusoknak, például amikor hosszan ír a női illetve férfirímekről és az asszonáncokról, ugyanakkor az is a Nádasdytól már megszokott, világos és érthető stílusban van tálalva, ami segíti a befogadást. Más szakmai témák viszont teljesen közérthetőek és szórakoztatóak is, például amikor a Szentivánéji álom mesteremberei nevének fordításáról ír. Bárkinek érdemes tehát leemelnie a polcról ezt a kötetet – akkor is, ha szakmai érdeklődéssel fordul felé, és akkor is, ha csak szeretne Nádasdy Ádám okos mondatai felett merengeni; semmiképp sem fog csalódni.

Bráder Edina

Nádasdy Ádám: A csökkenő költőiség - Tanulmányok, beszélgetések Shakespeare és Dante fordításáról
Magvető Kiadó, 240 oldal, 3999 Ft