Szilágyi István meséli a Wolfpista – Vadak között szabadon – Állatvédő a vadállatok között című, dr. Fodor Kingával közösen írt, most megjelent könyvében (Open Books Kiadó), hogy már kezdett visszahúzódni az emberektől csaknem huszonöt évi állatvédő munka után, és „kapóra jött”, hogy párnapos farkaskölyköket kezdett gondozni.

– Állatvédőként miért távolodott el az emberektől?

Szilágyi István: Tudja, amikor az ember egy ilyen tevékenységbe belefog – megélhetést biztosító munka mellett, mert az állatvédelem nem egy fizetett foglalkozás –, nagyon élvezi, hogy segíthet. De évtizedek során, ha folyamatosan azt látja, hogy emberek rosszul, bután tartanak, sőt kínoznak állatokat, és sokszor nemcsak ezeket az állatokat, hanem embereket is ki kellene menteni mellőlük, akkor ez végeláthatatlan küzdelemmé válik, amibe belefásul.

– Sok megdöbbentő, meglepő tény derül ki könyvükből állatkerti vadállatokról, például farkasokról, medvékről. A farkasok ott is szigorú falkatörvények szerint élnek, nem szelídíthetők kutyákká, a medvék is veszélyes vadállatok maradnak, még ha elfogadják is maguk körül azt az embert, aki kölyökkoruk óta táplálta, nevelte őket.

Sz. I.: A Predátor Program, amit a Veresegyházi Medveotthonban csinálunk, éppen arról szól, hogy megváltoztassuk azokat a téves elképzeléseket, amelyeket sokan az internetről, a filmekből szereznek vadállatokról. A leggyakoribb, hogy emberi tulajdonságokkal ruházzák fel őket, vagy, például a farkasokat csillámpónis aranyos lényeknek látják, ami teljesen hamis kép. A farkasok saját, szigorú törvényeik szerint élnek, amelyeket mindig betartanak. Mondhatnám, ebben jobbak az embereknél.

– Tíz év alatt kétszer is megtámadták az ön által nevelt farkasok, olvasom a könyvben.

Sz. I.: Ez normális ok-okozati összefüggés miatt történt. Nem voltam következetes a gesztusaimban, amit az állat azonnal észrevett, és „figyelmeztetett”. Nagyobb baj szerencsére nem lett belőle.

– Az említett Predátor Program látogatóiról sok jó és rossz tapasztalat alapján írnak.

Sz. I.: Bármily furcsa, nehezen szembesülnek például azzal – főként a szülők –, hogy egy ragadozó húst eszik. De leginkább nincsenek tisztában alapvető szabályokkal. Sokan nem féltik a gyerekeiket állati támadástól vagy betegségtől, előfordult, hogy fakanalat nyalattak medvével aztán a gyerekükkel és így tovább. Ilyenkor persze közbe kell lépjek.

Fodor Kinga: A program sikerének titka, hogy csodálatos dolog Istvánt ott látni a vadállatokkal, de a nézők nincsenek tisztában azzal, hogy mennyi szakértelem kell ehhez és milyen veszélyes, mert például még ő is fél bemenni az állatok közé. És a látogatók úgy gondolják, erre ők is képesek, holott nem titkolja el, hogy őt megharapták és bármikor akár meg is ölhetik.

Sz. I.: Állatok kapcsán mostanában meg szoktam kérdezni a látogatóktól: önöknél ki a főnök otthon? Egy-két nő fölteszi a kezét, férfi mutogat a feleségére, de a többség hallgat. Próbálom stand-uposan emancipálni a nőket, mert nagyon fontos szerep az övék, de így van ez a vadállatoknál is. Sokan azt hiszik, a farkasoknál az alfahím a főnök, holott a nőstények dominanciája a meghatározó. A párzási időszakban is. Noha farkasokról szóló előadást tartok, valójában emberekről is beszélek ilyenkor.

– Fontos részlet a könyvükből: „az állatvédelemhez józan belátáson alapuló, szélsőségektől mentes gondolkodás szükséges… állat és ember érdekeinek együttes érvényesítése”. Hogyan látják a hazai állatvédelem helyzetét?

F. K.: István 25 évig gyakorló állatvédő volt, én inkább a háttérből segítettem állatorvosként az állatvédők munkáját, most pedig az egyetemen az állatvédelmi tanszéket vezetem. Mintha kicsit elmozdulna a helyzet jó irányban. Nemcsak szeretni kell az állatokat, nemcsak érzelem kell az állatvédelemhez, hanem szakértelem is. Fel kell ismerni például egy állatkísérletnél, hol van az a pont, amikor már etikátlan tovább menni, és hol van az, aminek a Covid elleni vakcinát köszönhetjük. Paul McCartney mondta, ha üvegfal választaná el a vágóhidakat a külvilágtól, mindenki vegetáriánus lenne. Az állatvédelmet is függöny választja el a külvilágtól: a szakértelem. De mivel érzelmeket kelt, sokan úgy gondolják, hogy hitelesen meg tudnak ítélni minden állatvédelmi esetet. Holott nem így van. Az állatvédelem ugyanis nemcsak érzelmi kérdés, hanem etikai kötelesség, emellett pedig nagyon fontos társadalmi, közegészségügyi és gazdasági kihatásokkal és következményekkel is járhat.

Sz. I.: A problémát szélesebb perspektívában is látni kell, nemcsak egy-egy állat esetében. Itt van például a cirkuszi vadállatok ügye, amit a könyvben is említünk. Már húsz uniós tagállamban tilos felléptetni őket. Csakhogy nem talicskáról beszélünk, amit falhoz lehet tolni, ha már nincs rá szükség. Egy elefánt 50-60 évig él, és száz elefánt dolgozott az említett húsz tilalmi listás országban. Mi lesz a sorsuk? Az ember által fölnevelt elefánt vagy oroszlán nem engedhető szabadjára Afrikában vagy Ázsiában, mint sokan gondolják, mert nem életképes ott és csak bajt okoz. Mindezt észszerűen kell végig gondolni.

Fölmerült korábban, hogy nálunk is legyen állatrendőrség. Nem valósult meg.

Sz. I.: Azért nem, mert előbb szakmává kellene válnia az állatvédelemnek. Ez nemcsak pénzkérdés. Amerika több államában működik állatrendőrség, a houstoniról láthatunk a tévében. Ennek hatására sokan akarnának nálunk állatrendőrök lenni, hogy hatalmas autókkal a tetthelyre menjenek és bilincsbe verjék az elkövetőt – csakhogy ez nem ilyen egyszerű.

Miért nem lehet szakma nálunk az állatvédelem?

F. K.: Lehet és lesz is, de egyelőre hazánkban még nem adottak a feltételek hozzá. Mi az egyetemen azért dolgozunk, hogy legyen, de sok minden hiányzik még ehhez, például nincs elegendő felkészült oktató sem. Hiába van egy jó állatvédelmi jogi szabályozás itthon, ha nincs meg annak a betartása és a betartatása, mert az ehhez szükséges személyes és anyagi feltételek sincsenek meg hozzá.

Varsányi Gyula
Fotó: Lorászkó Krisztina

Wolfpista. Vadak között szabadon
Open Books, 176 oldal, 3999 Ft