„Kész a kakaód” – hangzik a kötet első mondata, amivel mintha arra invitálná az olvasót is, hogy üljön csak le, és egy kellemes meleg ital társaságában kezdjen bele az olvasásba. Hamar kiderül azonban, hogy az Örök hely és mindenhol idő nem az a fajta meghitten kuckózós könyv, ami egy bögre kakaót kíván: Jánossy a Kádár-kor, végül pedig a rendszerváltás Budapestjére kalauzol minket, saját emlékein át.

A lapokon megelevenednek a főváros és a korszak jellegzetes helyszínei, az alternatív kocsmáktól gyárakon és különféle gyűléseken keresztül, egészen a lóversenyekig mindent bejárunk. Előkerülnek az ezekre az évekre jellemző, ám azóta eltűnt termékek is, a Fabulon, a Traubisoda, illetve az olyan intézmények is, mint az ifjúsági almaszedő táborok. Mégsem történelmi regény ez, sokkal inkább képek, elmélkedések, hangulatok gyűjteménye; ahogy a sodródó, céltalan főhőst követjük egyik helyszínről a másikra. De a főszereplő mellett megjelenő alakok is éppen ilyen elveszettek; egy célnélküli generáció tagjai, akik egyszerre kapaszkodnak szüleik nagypolgári létének maradékába és tagadják meg azt, miközben maguk sem tudják, mi lehetne az alternatíva.

Hálátlan, mondhatni írót próbáló feladat személyes emlékekből irodalmat kovácsolni, és a szerző bevallottan küzd is ezzel. Az elbeszélő folyamatosan jelenlévő társa, a Mosodás, a gyerekkori képzeletbeli barátból egyfajta belső hanggá előléptetett alak, aki minduntalan emlékezteti a főszereplőt az elbeszélés lehetetlenségére és az emlékek megbízhatatlanságára. Nem úgy van az, rosszul mondod, javítja ki, ha úgy érzi, hiba csúszott a leírásba, máskor csak, mint minőségellenőr, visszakérdez: biztos vagy te ebben? Így kialakul egy játék is a szövegben a különböző valóságvariációk között, ahol az olvasó több lehetőséggel is szembesül, és a szerző nem mindig árulja el konkrétan, melyiket tekintsük igaznak. Még inkább nehezíti az ilyesfajta elbeszélést, ha a szerző és a főszereplő élete, mint itt is, nagyon is hasonló, mégsem vállaltan autográfia, amit olvasunk. Így megmarad a furcsa kettőség, miszerint az író emlékeit is olvassuk meg nem is. És talán ez az, ami engem mint olvasót a leginkább zavart ebben a szövegben: végig olyan, mintha valaki más családi fényképalbumát nézegetném. Persze, vannak az albumban szép pillanatok, egy boldogan mosolygó jegyespár, vagy a vízben először ugrándozó gyerekek, de mivel nem vettünk részt ezekben a tevékenységekben, így végig kívülről figyeljük őket. És végig így van ez a szöveggel is, egyszer sem érezzük azt, hogy részesei vagyunk a történetnek.

Ennek talán több oka is van. Egyrészt a főszereplő saját élettörténetét mások szemén és mások történetein keresztül meséli el. Megismerjük szinte az egész rokonság és minden barát teljes élettörténetét, a főhős viszont ritkán beszél egyes szám első személyben magáról, és még ritkábban kerül ő a középpontba. Másrészt ez a regény, ha nevezhetjük annak, sokkal inkább egy hosszú séta a városban, mint bármi más, nem a nagy narratíva a lényeg, és Jánossy teljesen alá is veti magát ennek a fragmentáltságnak, meg sem próbál egy egységes történetet kialakítani. Harmadrészt a szöveg vállaltan az intellektust célozza meg ahelyett, hogy kizárólag az érzelmekre kívánna hatni; és egy idő után szinte elveszünk a művelt közönséget célzó utalásokban. Negyedrészt, a cselekmény valós idejében jómagam még kósza gondolatként sem léteztem, így nem érzem ugyanazt a nosztalgiát teszem azt, az Utasellátó csokoládés kockával kapcsolatban. Ennek okán egy idő után erősen megszenvedtem a szöveg olvasását, olyannyira, hogy időnként már alkudoztam magammal, milyen jutalom vár, ha túljutok újabb száz oldalon. Pedig egyébként Jánossy stílusa kifejezetten szórakoztató, olyan szavakat használ, mint „mulatérozni”, és az egyes kibontakozó történetek között is akad lebilincselő – azonban ebből sajnos nem él meg egy szöveg 560 oldalon keresztül. Talán, ha a felére rövidítették volna, és egy velős, tömény szöveget kaptunk volna, jobban működne.

Számomra a jelenleg is leginkább releváns téma a könyvből, ahogy a szerző nevezi, az „itt-élő-itt-élet” és a „nem-itt-élő-itt-élet” problémája, mellyel az értelmiségi fiatalság ma is nap mint nap szembesül. Az előbbit élők elfogadják a dolgok folyását, a jelenlegi rendszert, és meghajtják előtte fejüket, azt gondolván, hogy csak így lehet itt élni. Az utóbbiak azonban nem értenek egyet azzal, ami történik, és úgy gondolják, néma szembenállásuk és ellenérzésük a rendszerrel szemben elég ahhoz, hogy kívül kerüljenek azon, akkor is, ha életük továbbra is itt folytatódik. Ha ez fájóan aktuálisnak tűnik, akkor ez egy újabb példája annak, hogy a történelem bizony gyakran ismétli önmagát.

Az Örök hely és mindenhol időt tehát leginkább az albumnézegetéshez hasonlítanám, és mint olyanhoz, ehhez is változó az olvasó kedve: van, hogy egy-egy rész igazán beránt, és viszonylag hosszan tudjuk élvezni, de egy idő után leginkább csak nyögdécselve döcögünk előre főhősünkkel a taxisblokádig. A Mosodás és a folyamatos önnarrálás és önreflexió egy ponton erőltetetté, irritálóvá válik, és azt érezzük, talán jobb megoldás lett volna a kakaózást nagyobb fajsúlyú középponttá kinevezni. Mindezek ellenére, ha valaki szívesen fellapozna egy albumot, hogy megnézegesse a budapesti utcákon parkoló Ladákat, a trapéznadrágokat, és felhajtson valahol egy Bambit, azok számára tökéletes lesz a könyv.

Bráder Edina

Jánossy Lajos: Örök hely és mindenhol idő
Jelenkor Kiadó, 560 oldal, 5999 Ft